9.fejezet

Sziasztok! :) Sajnálom, hogy eddig nem jelentkeztem, de most itt vagyok. Szokásomhoz híven most jön a hosszú monológom. Ami most kimarad :D Köszönök mindent :) Itt az új fejezet. Remélem elnyeri tetszéseteket. A történek most kezd igazán beindulni. Nem papolok... olvassátok el és kiderül minden. Jó olvasást x

*Zoe szemszöge*

Unottan üldögéltem a kassza mellett elhelyezett széken. Dannel társalogtam mielőtt a boltba berontott egy kapucnis ürge. Ami először megragadta a figyelmem az a kabátja. Fogalmam sincs, hogy mi okból, de az tűnt fel először. Talán a hatalmas kereszt miatt, ami a hátán ékeskedett. Látszólag nagyobb volt a kelleténél. Nem törődtem vele tovább, jobban érdekelt a fickó. Furcsán viselkedett. Idegesen kapkodott, aminek köszönhetően el is ejtette a kezében tartott sörös dobozt. A doboz tehetetlenül zuhant a padló felé és érkezését egy hangos csattanás jelezte. Hirtelen síri csend keletkezett. Akár a légy zümmögését is lehetett volna hallani. Az ismeretlen alak a polcok végénél balra fordult s ezzel szemelől tévesztettük őt. Jobb kezemmel megdörzsöltem a bal karomat és jobban összehúztam magam. Kissé fáztam tekintve, hogy a fickó tárva-nyitva hagyta a bolt ajtaját. A hideg esti levegő szabadon áramolhatott be ezzel kitöltve a kis helyiséget. Nem haboztam sokat, felpattantam addigi helyemről és bezártam az ajtót. A férfi hirtelen felbukkant a második sorból kezében egy zacskó földimogyoróval és a korábban elejtett sörrel. Régebbi viselkedésének teljes ellentétje volt a mostani. Túl nyugodt volt, ajkain gúnyos mosoly játszott. Arcát nem láttam a mélyen fejébe húzott kapucni miatt. Igazából nem is értem miért figyeltem meg őt ennyire. Talán azért mert volt benne valami… valami furcsa és rémisztő megmagyarázhatatlan dolog. Különös előérzetem támadt vele kapcsolatban. Mikor elsétált előttem beláttam a kapucni alá. Láttam, ahogy rám pillant, majd gúnyosan felröhög. A szemei… koromfeketék voltak. Lehet csak a fejfedő miatt tűnt annak, de erősen kétlem. Féltem belenézni a szemébe… féltem, hogy elragad az örökös sötétség, ahonnan nincs menekvés. Ott álltam a kassza mellett lefagyva, magam elé bámulva. Hallottam amint Dan kiszolgálja őt, majd a vásárolt dolgokat felkapva kirohant a boltból. Rossz előérzet, és ami még rosszabb az, hogy nem tudom miért.

-Hé! Jól vagy?-aggódó, lágy hang ütötte meg a fülem. Teljesen elfeledkeztem arról, hogy ő is itt van.

-Persze.-suttogtam. Nem voltam biztos a hangomban. Karomat összekulcsolva mellkasom előtt folytattam sétámat a raktár felé.

-Nem úgy tűnik. Mi a baj Zoe? -kérdezősködött tovább Dan, aki minden bizonnyal követett.

-Láttad a szemét? -amint beértem az ajtón szembefordultam követőmmel. Először furcsán nézett rám a viselkedésem miatt, aztán totál nem normálisnak gondolt.

-Nem. Miért? Mi volt a szemével? -teljes figyelme rám összpontosult. Arckifejezéséből ítélve kicsit viccesnek találta ezt az egész dolgot.

-Olyan… olyan sötét volt.-motyogtam magam elé meredve. –De tudod mit? Hagyjuk! Felejtsük el ezt az egészet!-csattantam fel. Roppant idegesítőnek találtam, hogy ilyen jól szórakozik a félelmemen.

-Ne dramatizáld túl a dolgokat! Ez csak egy gyogyós fickó volt, aki elment és soha többé nem fogod látni.-próbált nyugtatni. Őszintén szólva már nekem is nevetnem kellett magamon. Igaza van Dannek: soha többé nem látom.

-Ne haragudj! Igazad van.- ismertem el, majd a táskám után kaptam.

Vége a műszaknak nekem meg semmi kedvem tovább itt maradni. Felvettem a kabátom, összeszedtem a dolgaim és elköszöntem munkatársamtól. Kilépve a hideg levegőre kicsit összerezzentem. Az utcát csak a lámpák és a hold fénye világította meg. A félelem apró szikrája ott bujkált bennem bármennyire is akartam eloltani. A megszokottnál gyorsabb léptekkel igyekeztem a biztonságot nyúltó házam felé. Néha-néha idegesen magam mögé pillantottam. Az az apró szikra kezdett lángra lobbanni. Egyre erősebben markoltam a táskám vállát. Rettentő nagy csend volt az utcán. Egy lelket nem láttam sehol. Lábaim kezdtek fáradni ezért lassítottam egy kicsit. Mikor utoljára hátrapillantottam megbizonyosodtam róla, hogy senki nem követ. De sajnos ez nem maradt sokáig így. Egy alak tűnt fel mögöttem. Először azt hittem képzelődöm, de utána gyorsan kapcsoltam. A titokzatos valaki egyre közelebb s közelebb került hozzám. Futott… egyenesen felém. A cipője hangos dobbanással jelezte, hogy nekiütődik az aszfaltnak.

-A francba! A francba!-ismételgettem az orrom alatt, majd futásnak eredtem.

Ilyenkor áldom magam, amiért nem szeretek magassarkút hordani. A kényelmes cipőmben könnyűnek bizonyult a futás. Halálra voltam rémülve. Sötét volt, féltem és erre még az is rátett egy lapáttal: valaki üldözött. Lábaimat gyorsan kapkodtam egymás után és hagytam, hogy vigyenek. Élesen szívtam be a hideg levegőt, ami nem tett jót a tüdőmnek. Szívem vadul kalapált mellkasomban. Már csak arra vártam melyik pillanatban szakad ki onnan. Adrenalin szintem az egekbe szökött. Bármelyik pillanatban feladhatom a „küzdelmet” és térdre rogyok. Hirtelen gondolkozni sem tudtam csak rohantam előre. A kereszteződésnél megtorpantam. Jobbra-balra, majd hátra néztem és próbáltam kontrolálni heves légzésem. A fickó még mindig a nyomomba volt. Vészesen közeledett felém. Mivel az agyammal az elmúlt pár percben nem gondolkoztam, fogalmam sem volt hol vagyok. Csak szaladtam és szaladtam előre az életemért. Ismeretlen környékre tévedtem, ami ebben a helyzetben nem sok jót jelentett. Nem voltam biztos a következő lépésemben, de valamit tennem kellett. A félelem eluralkodott rajtam, szinte reszkettem. Lábaim fáradni kezdtek, mellkasom szélsebesen emelkedett és süllyedt. Még mindig a kereszteződésben álltam. Pár autó suhant el előttem, de az egyiken megakadt a tekintetem. Fények cikáztak ide-oda félig megvakítva engem. Ez egy rendőrautó volt. Annak kellett lenni.. Nem tehettem mást: elindultam utána. Titkon reméltem, hogy a kapitányság felé tart, így engem is eljuttat oda. Képtelenség volt olyan gyorsan futnom, mint ahogy a kocsi haladt. Az első bal kanyar után elveszítettem és vele együtt minden reményemet is. Feladtam. A lábam reszketett a kimerültségtől. Alig tudtam megtartani magam. Valami sikátorféleségbe fordultam be azt remélve, hogy ezzel talán elrejtőzöm támadóm elől. Egy kuka mögött kerestem menedéket. Hátam a hideg téglafalnak nyomtam és lassan lecsúsztam. Légzésem próbáltam szabályozni kisebb-nagyobb sikerrel. Egy pillanatra már el is hittem, hogy megmenekültem, de ez korántsem volt így.

-Hol vagy drágaságom?-hallottam meg egy mély hangot. Hideg futott végig a hátamon. Ez csakis ő lehet. Szemeim összeszorítottam mindkét kezemet a szám elé kaptam, nehogy elsírjam magam. Csendben kell maradnom. Reszkettem, mint a nyárfalevél többnyire a félelemtől. Valahogy ki kell innen jutnom. Kell lennie valami megoldásnak...

*Harry szemszöge*

-Viszlát Bobby!-köszöntem el a recepción üldögélő munkatársamtól, amit egy bólintással viszonzott.

Amint kiléptem az ajtón feltűnt, hogy nagyon kihalt a környék. Sehol senki, amit furcsálltam. Csend szállt az egész városra. Vészjósló csend… Lenyomtam a slusszkulcson az egyik gombot, melynek segítségével feloldottam a kocsi zárátt. Beültem, bekapcsoltam a biztonsági övet, mikor elkezdett rezegni a telefonom. Nagy nehezen kikutattam a zsebemből a készüléket. Felvont szemöldökkel néztem le a kijelzőre. Egy ismerős név villogott rajta: Zoe. Gondolkodás nélkül lenyomtam a gombot, majd a fülemhez emeltem.

-Harry… Segíts, kérlek!-szinte zokogva suttogta ezt a pár sort. Teljesen megrémültem. Mi történhetett vele? Miért van így kiborulva? Egyáltalán hol van most?

-Hol vagy?-kérdeztem vissza lefagyva.

-Fogalmam sincs, de bántani fog. Kérlek… gyere értem. Egy sikátorféleségben vagyok. Azt hiszem közel az őrshöz. -zokogott tovább.

-Sietek!-vágtam rá gyorsan és bontottam a vonalat. 

Sejtettem hol van. Egyetlen sikátor van közel a kapitánysághoz és nagyon remélem ott van. Azonnal indítottam a kocsit, ügyet nem vetve arra, hogy jön-e valaki a hátamnál. Beletapostam a gázba, melynek hatására az autó kerekei hangosan csikorogtak. Ez érdekelt most a legkevésbé. Ki a fene fogja bántani? Mibe keveredett? Vajon jól van? Mi lesz, ha nem érek oda időben? Nem… nem erre még gondolni sem szabad. Ehhez hasonló gondolatok tömege viharzott át az elmémen. Mint egy hurrikán söpört végig komoly káoszt hagyva maga után. Úgy tűnt soha nem érek oda. Ezt a pár percet, amit utazással kellett töltenem, végtelennek éreztem. Nem tudtam magam kordában tartani. Ideges, ingerült és feszült voltam. Ujjaimmal a kormányt püföltem. Hirtelen a gázra kellett lépnem. A kocsi nyikorogva, nehezen, de megállt. Olyan volt, mintha elütöttem volna valakit. Nem… az lehetetlen.

*Zoe szemszöge*

Ugyan abban a pozícióban ültem ott. Térdeimet felhúztam a mellkasomhoz. Olyan kicsire kuporodtam össze, amilyenre csak tudtam. Azt reméltem így el tudok bújni. A telefonomat biztonságban visszasüllyesztettem a táskám mélyére. Valamennyire megnyugtatott a tudat, hogy valaki a megmentésemre igyekezett. Közel álltam a teljes kiboruláshoz. Olyan volt, mintha egy szakadék szélén álltam volna széttárt karokkal, felkészülve a zuhanásra. A támadóm egyre közelebb került hozzám. Összezavart… a cipője úgy kopogott akárcsak egy magassarkú. Remegtem a félelemtől.

-Ejnye! Csak nem el akartál bújni előlem, cicám?-közvetlenül mellőlem szólalt meg a gúnyolódó hang.

Undorodtam a szavaitól. Legszívesebben szembeköptem volna, de ahhoz túlságosan féltem. Félve pillantottam fel az előttem álló magas alakra. A sötétség és a lehetetlen helyzet védte a kilétét. Karomnál fogva felrángatott a földről. Fájdalmas hang szakadt ki belőlem a szorítás miatt. Sikítani akartam, de a másik kezével beterítette a számat. Hátam hangos dübörgéssel jelezte, hogy nekiütődött a hideg téglafalnak. Szorosan tartott, teljesen nekipasszírozott a falnak. Mocorogtam a szorítása alatt, de hiába. Erősebb volt nálam, sokkal erősebb. Zokogtam a fájdalom és a félelem miatt, amit abban a pillanatban éreztem. Lepergett előttem az egész eddigi életem.

-Csak tudd! Előlem soha senki nem menekül édesem.-sziszegte miközben elengedte a karom.

Kezdtem örülni, hogy vége ennek a rémálomnak és hazamehetek, de nem így volt. A következő váratlan pillanatban a fickó megragadta az állam és egészen közel hajolt hozzám. Éreztem cigis és kissé mentolos leheletét végigsöpörni az arcomon. Lélegzetvisszafojtva figyeltem mozdulatait. A gyér holdfény, ami alig jutott be a sikátorba, elégnek bizonyult. Láttam a szemét és többnyire az arcát is. Nem törődtem a borzasztó fájdalommal, amit az államnál éreztem. Csak a szemét tudtam bámulni. Hátborzongatóan ismerős volt. A férfi elengedte az állam és elhajolt tőlem. Megfordult, majd átsétált a sikátor másik oldalára. Egy pillanatig a szökés lehetőségét fontolgattam, de elvetettem. Nincs annyi energiám, hogy sokáig eljussak. Szemem a támadóm hátára vezettem. Villámcsapásként ütött belém a felismerés, miszerint ez a rohadék ugyan az, aki a boltban volt. A fehér kereszt a kabátja hátán elárulta kilétét.

-Mit akarsz tőlem?-hirtelen jött bátorságomnak köszönhetően szökött ki ez a kérdés a számon. Hangom remegett, de megpróbáltam határozottnak hallatszani.

-Ó, elég sok mindent husikám!-gúnyosan felnevetett, majd rágyújtott a kezében lévő cigire. Lassan közeledett felém és mikor odaért az összes füstöt az arcomba fújta. Köhögnöm kellett a beszívott káros anyag miatt. Soha nem dohányoztam.

-Kezdhetnénk…-megállt szemtelenül végigmérve engem.-…vagy inkább mást? Majd még eldöntöm.-fejezte be elkezdett mondatát.

Dühös voltam a pillantása miatt. Ezt nem teheti meg. Elborult az agyam, bekapcsolt az önvédelmi rendszerem és már lendítettem a kezem. Hatalmas csattanással jelezte célom sikerét. Rendesen pofon vágtam azt a rohadék, de azonnal megbántam. Meg fog ölni… Olyan erővel hajtottam végre az előbbi műveletet, hogy a feje oldalra fordult. Szabad kezét felemelte és megdörzsölte vele az állát. Gúnyos mosolyra húzta a száját.

-Ezt nagyon nem kellett volna! De céljaim vannak veled… Elég komolyak, úgyhogy most még nem kapsz semmit a tiszteletlenségedért.-ismertette velem szándékait nekem hátat fordítva.

-De jól jegyezd meg! Ha még egyszer ilyet mersz csinálni…-visszafordult, erőteljesen megragadta a nyakam és ismét a falnak nyomott. Fájdalmasan felkiáltottam a történtek miatt. -…nagyon megbánod!-folytatta.