2013. november 24., vasárnap

10.fejezet

Sziasztoook! :) Szép hétvégét... már ami maradt még belőle. Röstellem a hatalmas késésemet, de a vége valahogy nem akart összeállni. De most itt van! :) Szeretném köszönteni az új olvasókat. Örülök, hogy itt vagytok és velem tartotok egészen a történet végéig. Valamint van még miről beszélnem /írnom/. Például a rengetek visszajelzésről, amit az előző fejezethez kaptam. WOW! Csupa nagy betűvel. Alig hittem el, hogy ennyi embernek tetszett. Nagyon, nagyon, nagyon szépen köszönöm :) Nem is "jártatom tovább a számat", hiszen nem ezért vagyunk itt. Itt a történet jó olvasást hozzá x

*Harry szemszöge*

Abban a pillanatban fogalmam sem volt mihez kezdjek. Az elmúlt öt percben azt hittem egy gyilkos vált belőlem, és véget vetettem egy ártatlan ember életének. Szörnyű gondolatok cikáztak a fejemben, amik lassacskán felemésztettek. Muszáj volt megtudnom mit tettem. Sietősen pattantam ki a fekete járművemből. Előre léptem pár lépést, hogy megnézzem, van-e valaki a kocsim előtt, de sehol nem láttam senkit. Arcomat tenyerembe temetve kiengedtem az eddig tüdőmben tartott levegőt. Hatalmas megkönnyebbülés járta át az egész testem. Nem vagyok gyilkos. Egy pillanatra kezdett megnyugodni a lelkem, de ekkor eszembe jutott Zoe.

-A francba!-kiáltottam fel. Kezemmel máris a nyitva hagyott kocsiajtó után nyúltam, amit azonnal berántottam magam után.

A megszokott keréknyikorgás ismét megütötte fülemet. Azt hiszem, ha találkoznék egy kollégával minimum megbüntetne gyorshajtásért, de ez most nem lényeges. Éles jobb kanyar után egy sötét sikátor tárult elém. Az autó pont szemben állt a szűk utca bejáratával ezért felkapcsolva hagytam a lámpát. Több fényre volt szükség, hogy lássak is valamit. Amint kiszálltam a kocsiból két alakot pillantottam meg. Jó helyen járok. Gondolkodás nélkül bevágtam magam mögött az ajtót és elindultam előre…

*Zoe szemszöge*

-Engedj el!-kiabáltam hisztérikusan toporzékolva. Az elmúlt tizenöt perc volt életem legborzalmasabb időszaka.
-Idővel picinyem, idővel.-ismételgette lassan kiejtve, szinte kiköpve a szavakat. A szavaitól a hátamon futkosott a hideg. Mély, rekedtes hangja még inkább bántotta fülem. Teljesen a falnak préselődve tűrtem sötét tekintetét.
-Mit akar tőlem?-hebegtem valamivel nyugodtabban.
-Mondtam, hogy terveim vannak veled, de ha tovább fogsz kérdezősködni… akkor ezek a tervek megszűnnek, ahogy te is!-hirtelen közelebb lépett hozzám. Két kezével arcom mellett támaszkodott. Szorosan összezárt szemekkel oldalra fordítottam a fejem. Nem akartam megint elsírni magam.
-Megértetted?-kérdezte. Nyugodtság tükröződött hangjában, mindaddig, míg észrevette: nem fogok válaszolni.
-Azt kérdeztem, hogy megértetted? Nézz rám, ha hozzád beszélek!-emelte fel a hangját. Szinte ordítozott velem. Megragadta az álam ezzel kényszerítve engem, hogy kinyissam a szemem és ránézzek.

Nem volt időm bármit is kinyögni, mert valami erős fény elvakított. Támadóm figyelme azonnal a fényforrás felé irányult így engedett szorításából. Nyöszörögve dörzsöltem meg a fájdalomtól lüktető területet. A következő pillanatban hangos ajtócsapódásra lettem figyelmes. Csak egy ember lehet az. Megnyugodott a lelkem hisz’ tudtam, hogy megtalált. 

-Ez most nem jött össze.-gúnyos mosollyal az arcomon intéztem a következő mondatot az előttem álló fickóhoz. Látszólag egyáltalán nem volt megrémülve. Sőt! Mosolygott.
-Ó dehogyisnem! Gyere szépen!-mondta még mindig mosolyogva, majd megragadta a csuklómat elhúzott a faltól, mögém lépett és jobb karjával átfogta a nyakam. 

Szaporábban szedtem a levegőt váratlan cselekedete miatt. Próbáltam kiszabadulni a fogásából, de sehogy nem sikerült. Elfogyott minden erőm így már csak Harryben bízhattam. Lépteket hallottam, aztán a léptek mellé egy magas alak is társult. Megtorpant, mikor meglátott engem, s azt a vadállatot, aki fogvatartott. Különös felismerés futott végig Harry arcán, ahogy a fickót nézte. Úgy tűnt, mintha ismernék egymást.

-Engedd el őt!-szólalt meg megmentőm.
-Nem olyan egyszerű ez Styles! Ki kell azt érdemelni!-gúnyos hangja visszhangzott fülemben.
-Azt mondtam, hogy engedd el! Ez a kettőnk ügye! Hagyd őt ki ebből!-emelte fentebb hangját, majd előre lépett pár lépést.
-Nem is tudom…-hezitált és éreztem, hogy fogása a nyakam körül erősebbé válik.
-Engem akarsz nem? Akkor meg hagyd békén Zoet!-egyre közelebb került hozzánk, aminek nagyon örültem.
-Tehát Zoe a neved. Szép név csak kár, hogy már kevés ideig fogod használni.-suttogta ezeket a szavakat.

Ekkor volt elegem. Semmiből jött bátorságomnak köszönhetően gyomorszájon könyököltem a férfit. Fájdalmában térdre rogyott és én egy percig nem gondolkoztam tovább. Harry irányába kezdtem el szaladni, aki döbbenten nézett rám. Mikor odaértem egyenesen a nyakába ugrottam és úgy szorítottam, mintha félnék, hogy eltűnik. Két kezet éreztem körém fonódni és egy álat a fejem tetején.

-Ügyes voltál!-dicsért meg halkan.
-Tudom!-válaszoltam könnyes szemekkel. A megkönnyebbülés, amit akkor éreztem, leírhatatlan volt számomra. Kezdett volna széppé válni ez az egész pillanat, de egy torokköszörülés és pár tapsolás félbeszakította.

-Éljen az ifjú pár! Gratulálok Zoe drága, nagyon ügyes vagy!-állandó gúnyos hangnem az őrületbe tudott kergetni, de nem tehettem ellene semmit.
-Had jegyezzem meg, hogy ennek még közel nincs vége! Lehet most elmenekültél, de úgy is megtalállak.-folytatta mondandóját, majd megfordult és szépen lassan elsétált.

-Miért hagyod elmenni?-kérdeztem felháborodva Harryt, aki még most sem engedett el.
-Nem tehetek ellene semmit. Bármennyire is szeretnék, most még nem tudok.-hajtotta le a fejét.
Értetlenül álltam a dolgok előtt. Teljes köd fedte az elmémet. Millió kérdés gyülemlett fel bennem ezzel az egésszel kapcsolatban. Először is az, hogy ki volt ez és mit akart tőlem? Másodszor, miért nem tehet semmit Harry? Mi fog ezután történni? Egyiket sem tettem fel hangosan. Magam sem értem miért, de csendben maradtam. Talán a sokk miatt, ami engem ért. Közel voltam a halálhoz…túl közel. Elképzelni se merem mi történt volna, ha nem jön Harry. Talán ez lett volna az utolsó éjszakám. Vagy nem? A fickó azt mondta tervei vannak velem, tehát akkor nem akart megölni.

-Gyere, menjünk!-szakított ki gondolatmenetemből egy hang.

Szó nélkül követtem az utasításait. Mellkasom előtt összekulcsolt karokkal sétáltam Harry után. Az autó lámpája még mindig égett, ezzel megvakítva engem. Megkerültem a járművet és beszálltam az anyósülésre. Becsatoltam magam, majd vártam, hogy ugyan ezeket megtegye megmentőm is és elinduljunk. Nem kellett sokat várnom. Az autó motorja felmordult jelezve indulásunk. Némán bámultam kifelé az ablakon, mikor feltűnt, hogy nem a házam felé tartunk.

-Hová megyünk?-fordultam Harry felé.
-Hozzám.-válaszolta szorosan fogva a kormányt. Látszott rajta az idegesség.
-Hozzád?-nem hittem a fülemnek.
-Igen. A te otthonod jelenleg túl veszélyes.
-De…-szerettem volna tiltakozni.
-Nincs semmi de! Nézd Zoe, nem tehetlek ki ekkora veszélynek, úgyhogy jobb, ha nálam maradsz egy ideig.-vágott közbe. Figyelmét továbbra is az útra összpontosította.
-Ki volt ez az alak?-tettem fel következő kérdésem és belenyugodtam a rám váró sorsba.
-Ez egy hosszú történet.-zárta rövidre a témát.
-Jogom van tudni!-csattantam fel. -Kérlek… mondd el.

Harry nagyot sóhajtva leállította a kocsit. Fel sem tűnt, de megérkeztünk. Annál inkább érdekelt a magyarázata. Nem is értem először miért nem akarta elmondani. Jogom van tudni, hogy ki akar az életemre törni. Kíváncsi tekintettel fürkésztem az arcát bármilyen érzelem után kutatva. Nem tudok kiigazodni az érzésein a látottak alapján. Egyszerre volt dühös, ideges, rémült és fáradt.

-Ne nézz így, kérlek!-szólalt meg miközben halántékát dörzsölte. Csendben maradtam. Vártam az igazságra.

-Mondtam már neked, hogy 3 hónappal ezelőtt kezdtem újra a rendőrségen és azelőtt volt egy hosszabb kihagyásom. Nos, ennek a kihagyásnak egy komolyabb oka volt. Mégpedig ez a fickó. Régen az informátorom volt, de mióta jobban beilleszkedett az „alvilágba” teljesen megváltozott. Hamis információkat adott le nekem, amiért megütöttem a bokám. Azóta azon vagyok, hogy elkapjam ezt a rohadékot, de vannak kapcsolatai.

Figyeltem Harryt, miközben beszélt és úgy éreztem több van a dolog mögött. Nem szerettem volna rákérdezni, mert biztos van valami oka a hallgatásának. Megrémültem ettől az egésztől. Számomra hihetetlen volt, hogy ilyen létezik és egyáltalán belekeveredtem. Még mindig homályos volt az ok, amiért engem akart elrabolni. Egy gyilkos kezei között töltöttem el fél órát. Tudomást szereztem erről és most már nincs ellenemre itt maradni. Jobb lesz, ha nem egyedül császkálok.

-Most pedig gyere! Biztos megviselt ez az egész. Pihenésre van szükséged.-ismertette a nyilvánvalót, majd kiszállt az autóból. 

Követtem őt egészen a ház ajtajáig, ahol megtorpantam ezzel megelőzve egy ütközést. Míg Harry a kulcsokkal babrált körülnéztem. Semmi nem változott legutóbbi látogatásom óta. Minden ugyan olyan volt. Benéztem az ablakon és sehol nem láttam világítást. Ebből arra tudtam következtetni, hogy Kathie már nincs itt, de azért rákérdezek.

-Harry?
-Igen?-kérdezett vissza és kitárta előttem az ajtót. Félénken elindultam előre.
-Anyukád hol van?
-Már visszament Londonba.-felelte, miközben levette a kabátját és cipőjét is lerúgta.

Az ajtóban álltam, szememmel követtem mozdulatait. A konyha felé vette az irányt. Nem tudtam mit csináljak, ezért leültem a kanapéra. Elég kényelmes, úgyhogy meg is van az alvóhelyem. Gondolom vendéglátómnak nincs két ágya, ezért valaki kénytelen lesz itt aludni és ez a valaki én leszek. Nem szeretnék kényelmetlenséget okozni. Épp elég az, hogy itt vagyok. Sajnálatos módon nem tudtam elbúcsúzni Kathietől. Jobban szemügyre vettem a környezetem. Rend volt… túl nagy rend, ami csak egyet jelenthetett: nemrég utazott vissza. Ha emlékeim nem csalnak, Harry utál rendet rakni és nem vall rá, tehát csakis az anyukája lehetett. Csak emlegetnem kell a „rendrakás koronázatlan királyát” és már meg is jelenik kezében két bögrével. Leült mellém és az egyiket a kezembe adta.

-Nem tudtam melyik teát szereted, ezért csináltam kakaót.-mosolygott rám. Ez édes volt tőle.
-Köszönöm.-viszonoztam mosolyát, majd belekortyoltam a folyadékba.
-Azon gondolkoztam, hogy nekem tökéletes alvóhely lesz a kanapé.-avattam be terveimbe.
-Arról szó sem lehet! Én alszok a kanapén, te pedig az ágyamban.-jelentette ki nemes egyszerűséggel.
-De…
-Zoe! Nem nyitok vitát. Én remekül megleszek itt is.-fojtotta belém a szót ma már másodjára.

Engedtem neki. Harry az a fajta ember, akivel felesleges vitatkozni. Mindig minden körülmények között neki van igaza. Igazság szerint túl fáradt voltam, ahhoz, hogy leálljak vele veszekedni és megpróbáljam meggyőzni az igazamról. 

-Gyere!-felállt és kinyújtotta felém a kezét, amit elfogadtam. –Megmutatom a szobát és keresünk neked pár holmit.-mondta, majd kezemet nem eresztve elindult a lépcső felé.

Az emeleten még nem volt alkalmam körülnézni, de úgy tűnik nem sokban különbözik a földszinttől. Itt is ugyan úgy szobák vannak, mint lent, csak más az elrendezés. Egy hosszú folyosó két oldalán szobákkal. Az egyik előtt megálltunk. Gondolom ez lehet a szobája. Gyanúm beigazolódott. Az ajtó nyílott és elém tárult egy hatalmas szoba, ahol a barna különböző árnyalatai játszottak ízlésesen elosztva. A sarokban egy íróasztal állt a helyiség közepén pedig az ágy kapott helyet. Harry belemerült a szekrényben kutatásba, én meg semmi gond nélkül bámészkodhattam tovább. A hatalmas alvó alkalmatosság két oldalán éjjeliszekrények voltak, azokon pedig lámpák. Tetszett az egész berendezés. 

-A ruháid itt lesznek a széken, a fürdőt pedig azon az ajtón túl találod.-mutatott a szoba sarkában lévő tölgyfa ajtóra.
-Harry?!-szóltam utána. Nem tudom honnan jutott eszembe, de most már nincs vissza út. Muszáj megkérdeznem…

4 megjegyzés:

  1. Nagyon, nagyon tetszik!:)) Kedvenc blogom♡♥

    VálaszTörlés
  2. Nagyon tetszik! :) És nagyon kíváncsi lettem, hogy mit fog tőle kérdezni! :) Már nagyon várom a következő részt! :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Örülök neki :) A következő rész már fel is került. Jó olvasást hozzá <3

      Törlés