7.fejezet

Sziasztok! Újra itt egy újabb résszel. Hogy telik a szünet? Tudtok pihenni? Én nem nagyon. Szaladgálok ide-oda, mint egy mérgezett egér. Mindegy is.. A legutóbbi fejezetnél "csak" 1400 oldalmegtekintésnél tartottunk most meg 1723(!!!) van. Hihetetlenek vagytok! :) Nem győzök elégszer köszönetet mondani a pipák miatt, a kritikák miatt, a feliratkozók miatt egyszóval MINDENT KÖSZÖNÖK! :) El sem tudjátok képzelni, milyen jó érzés az, mikor reggel felébred az ember, fellép a blogjára és mosolyogva olvassa végig az összes visszajelzést. Hihetetlenül jó! Ez az egész csak arra késztet engem, hogy tovább folytassam a blogot. Nem szeretnélek titeket untatni a hosszú beszédemmel, ezért nem is teszem. Itt a fejezet, jó olvasást! Kíváncsi vagyok a véleményetekre :)

*Zoe szemszöge*

Lépteimet sietősre vettem, mikor elhagytam a kávézót. Idegesen pillantottam a csuklómon lévő órára. Így is késésben vagyok és biztos, hogy Anna leszedi a fejem. Az utcán az a tipikus városi zaj fogadott. Mindenhol, minden merre emberek. Egyesek dühöngnek a figyelmetlen sofőrök miatt, míg mások békésen sétálgatnak. És velem mi van? Rohanok, mint egy eszeveszett félőrült, pár ember meg is bámult. Túl hamar telik az idő Harry társaságában, ami önmagában nem is baj, ha nem lennék munkában. Meglepett a semmiből jött látogatása, váratlanul ért. Megijedtem, hogy Dan vagy Anna meglátja őt és akkor nekem biztos végem. Igyekeztem minél hamarabb eltűnni a bolt közeléből vele együtt. Idegességemet nem nagyon tudtam leplezni. Valószínű ez neki is feltűnt. Őszintén szólva nem számítottam arra, hogy a pénteken szervezett buliig keresni fog. Az meg, hogy így megnyílt előttem hab a tortán. Örültem neki, hogy beavatott a munkája részleteibe. Felkeltette az érdeklődésem. Mindig is kíváncsi voltam arra valójában milyen lehet egy ilyen kihallgatás. Régebben krimi függő voltam, amint szabadidőm engedte beültem a tv elé és néztem a kedvenc sorozataimat. Aminek köszönhetően nagyjából tudom mindennek a mentetét. Volt egy film, amit külön szerettem. Azt hiszem „Hazudj, ha tudsz!” volt a címe. Hasonló a lényege, mint Harry munkájának. Tulajdonképpen ugyan az. A filmben is azt keresik a reakciói alapján, aki hazudik. Ez volt a legutolsó dolog, amit kinéztem volna Harryből. Minden más munkában el tudtam képzelni, csak ebben nem. Kicsit megrémiszt a tudat, miszerint így átlát az embereken. Pontosan tudja, ki mikor mond igazat, hazudik vagy ideges. Egyszóval mindent tud a másikról csak annyiból, hogy megfigyeli a viselkedését.  Nem is tudom melyik érzés nagyobb bennem. A kíváncsiság vagy az izgatottság. Mindent megadnék egy ilyen munkáért, csak sajnos ezt annak idején nagyon elrontottam. Szerettem volna én is pszichológiát tanulni, de az iskolában nem volt rá lehetőség. Egyetemre meg nem mentem, így elúszott minden.

***

Óvatosan, félve nyomtam le a kilincset, belépve senkit nem láttam. Szuper! Itt az alaklom a „menekülésre”. Lábujjhegyre emelkedtem és megpróbáltam elosonni a raktár felé. Tervem sikerrel járt egészen az ötödik lépésig. Ugyanis akkor meghallottam Dan hangját, amint a nevemet ismételgeti. Szememet összeszorítottam, leereszkedtem a talajra és lelkileg felkészültem a rám váró sorsra. Lassan fordultam meg. Próbáltam húzni az időt, nem sok sikerrel. Sóhajtottam egyet, majd végleg szembe kerültem munkatársammal.

-Hol jártál Zoe? Késtél!-szembesített a nyilvánvaló tényekkel és elindult felém. Hangja inkább volt kötekedő, mint dühös.

-É..Én.. Nagy volt a sor a kávézóban!-vágtam rá hirtelen. Ez az Zoe! Ez aztán tényleg hihető dolog. Kitüntetés járna a gyenge hazugságomért.

Felnevetett hihetőnek nem mondható füllentésemen, majd fejcsóválva ott hagyott. Értetlen arcot vágtam. Szemöldököm felhúztam és néztem magam elé. Csak ennyi lenne? Kizárt dolog, hogy így megússzam. Biztos vagyok benne ennek még lesznek következményei. Még mindig azt a furcsa arcot vágtam, miközben folytattam elkezdett utamat a raktárig. Ott lepakoltam a dolgaimat, majd újra nekiláttam a munkának. Nem volt nagy forgalom, aminek köszönhetően el tudtam beszélgetni Dannel. A beszélgetés alatt végig azt éreztem tud mindent, átlát rajtam. Vennem kéne pár órát Harrytől, hogy én is tudjam ezeket a dolgokat. Nagyon jó lenne..

*Harry szemszöge*

Leparkoltam a kapitányság előtt. Utoljára egy hete voltam itt. Kiszálltam a kocsiból, lecsuktam azt, majd a bejárat felé vettem az irányt. Mikor beléptem ismerős arc fogadott a recepción. Intettem Bobbynak, aki jobban el volt foglalva a fánkjaival, mint a munkájával és a köszöntésemmel. Másokkal ellentétben nekem nem kellett külön a recepcióhoz menni. Gyakori vendég vagyok itt, ismerek mindenkit és remélhetőleg ők is engem. Semmi szükség külön „helyzetjelentésre”, Bobby így nyugodtan folytathatta tevékenységét. A kissé pufók rendőr gond nélkül pihentette az asztalon a lábait, miközben a cukormázas fánkjait eszegette egy bögre kávé társaságában. Szóvá akartam tenni, hogy miért bögréből issza?! Emlékeim szerint a kávégép műanyag pohárba adja a nagyon gyatra minőségű folyadékot. De nem volt most rá időm, sietnem kellett Morgan kapitányhoz. Esküszöm, az öregnek valami női megérzése van. Mindig akkor jelenik meg, mikor emlegetem és ez most Bobbynak kimondottan rosszul jött.

-Parker! Ne lazsáljon!-ordította el magát a kapitány.

-Jó napot Styles!-fordult felém. Én csak bólintottam.

Morgan dühösen, szokás szerint mogorva arckifejezéssel viharzott el előttem, közben ráordított szegény fickóra, aki ijedtében felborult a forgószékkel és a bögre kávé a ruháján landolt. Ennek az egész jelentnek szemtanúja voltam. Felkuncogtam a történteken, majd elindultam a főnök után. Oldalról nézve, mintha az arcvonásai meglágyultak volna és talán egy icipici mosolyt is eresztett, de erre nem vennék mérget. Utunk egészen a liftig vezetett, miután beszálltunk, meg mertem szólalni.

-Nos kapitány, miben lehetek a segítségére?-kérdeztem tőle.

-Ebben!-nyomott a kezembe egy aktát, amit rögtön szétnyitottam és elkezdtem olvasni.

-Emlékszik még a Hill féle gyilkosságokra?-kérdezte idegesen, mire csak bólintottam. 

-Ugyebár nem lett meg a gyilkos.. azt hittük meghalt, de tévedtünk.-hajtotta le a fejét.

-Három újabb halott van, és a gyilkos ugyan azt a módszert használja, mint Hill. Ebből gondoljuk, hogy ő az.

A lift ajtaja kinyílt, Morgan elindult előre. Annyira belemerültem az iratok tanulmányozásába, hogy majdnem a liftben maradtam. Észbe kaptam, majd én is követtem őt. Az iroda szokás szerint nyüzsgött. Hallottam pár „Szevasz Styles” és hasonló köszöntéseket, de túlságosan el voltam foglalva a kezemben tartott papírköteggel, amit összeráncolt homlokkal olvastam. A Hill féle gyilkosságokról tudni kell, hogy, aki elköveti őket egy pszichopata. Olyan brutális módon kínozza meg áldozatait, hogy az nem emberi. Tudtommal Morgan két éve üldözi azt a rohadékot eddig sikertelenül. Dühíti a dolog. Persze, kit nem dühítene? Mióta nekik segítek, azóta én is részese lettem ennek a macska-egér harcnak. Próbálok segíteni, pár helyszínen is voltam már, de nem sokra jutottunk. Egyszerűen olyan profin végzi el a gyilkosságokat, hogy alig hagy maga után nyomot.

-Mit kellene tennem?-tettem fel a kérdést. Nem igazán értettem, hogy kerültem a kapitány irodájába hisz’ egész végig a papírt bámultam, de ez most mindegy. Morgan a bőrfotelében ülve háttal volt nekem és az ablakon bámult kifelé. Aztán megfordult. Keze össze volt kulcsolva, állát támasztotta, maga elé bámult.

-Keresse meg azt a tetűt, Styles!-emelte rám tekintetét.-Érti? Mindegy hogy, de találja meg!-hangjában érzékelhető volt a düh.

-Hogy? Hogy tegyem? Egyedül nem menne..-hajtottam le a fejem.

-Nem kérte senki, hogy egyedül tegye! Természetesen mi is segítünk. Mondja, nem gondolt még arra, hogy jelentkezzen az állásra?-kérdezte miközben felállt és a sarokban lévő kis szekrényhez sétált, aminek a tetején egy üveg jobb minőségű whisky és három pohár volt. Megmarkolta az üveget, levette a kupakot, majd kitöltött egy pohárral.

-Kér?-kínált meg.

-Köszönöm nem. Vezetek.-hárítottam az ajánlatot.

-Igazából már gondolkoztam rajta de..

-De mi?-vágott a szavamba. –Vegye úgy, hogy fel van véve. Holnap kezdhet! És most ha nem haragszik, szeretnék egyedül maradni a whiskymmel.-mosolyodott el.

-Rendben!-nem volt mit tennem, bele kellett egyeznem.-Aztán csak vigyázzon az itallal! A maga korában már csak vizet szabadna innia.-tettem egy utolsó megjegyzést.

Gonosz mosolyra húztam a számat, majd szó nélkül felkaptam az aktát az asztalról és már kint is voltam az irodából. Nem volt kedvem megvárni a főnök reakcióját. Mindenképpen el akartam onnan tűnni anélkül, hogy kapnék valami hozzászólást. Nem jött össze. Már a liftben voltam mikor Morgan kinyitotta az irodája ajtaját és egy „Kapja be Styles!” mondatot intézet felém. Mosolyogva emeltem fel a jobb kezem, integetés érdekében. Már csak hangos nevetést hallottam, aztán a lift ajtaja bezárult és elindultam lefelé. Mikor megérkeztem Bobby ugyan olyan helyzetben volt, mint amikor besétáltam ide. Most háttal ült nekem ugyan abban a pozícióban. Gondoltam megtréfálom, és ezzel megkapom ma a második „Kapd be Styles!” mondatom, de teljesen megéri.

-Üljön már normálisan, Parker!-kiáltottam el magam. Megpróbáltam minél jobban utánozni Morgan hangját. Ezúttal sikerrel jártam. A szék újra a földön kötött ki Bobbyval együtt. Szerintem az én nevetésemtől visszhangzott az egész előtér, ja meg persze az áldozatom puffogásától. Meg akart szólalni, de megelőztem.

-Tudom-tudom! Kapjam be!- nevettem tovább, majd az ajtó felé vettem az irányt.

-Pontosan!-helyeselte mondatom, közben nagy nehezen feltápászkodott a földről.

-Ha így folytatom agyrázkódást fogok kapni!-dünnyögte sértődött hangon és leporolta a ruháját.

-Reméljük nem. Szegény fánkjaid biztos megsiratnának. Na de viszlát Parker! Aztán vigyázz a székekkel!-röhögve ostromoltam tovább kedves barátom. Ha a tekintetével ölni tudna, én már rég halott lennék vagy legrosszabb esetben is lenne egy nyaktörésem.

A kocsihoz érkezve kikutattam a zsebemből a kulcsokat. Az aktát hanyagul az anyósülésre dobtam, majd beszálltam én is. Elindítottam az autót és megpróbáltam épségben hazaérni. Bekapcsoltam a rádiót unaloműzés érdekében. Green Day - Boulevard Of Broken Dreams című dal szólt éppen. Imádom a Green Day-t és ezt a számot is. A szövege teljes mértékben az én életemet írja le. Pirosat kaptam ezért volt időm fentebb tekerni a hangerőt. Ki akartam zárni a világot, el akartam veszni a gondolatomban és csak menni előre.

***

A kocsi kulcs hangos koppanással jelezte, hogy az asztalon landolt. Egyszerűen ledobtam rá azt aktával együtt. Elkiáltottam magam, hogy megjöttem, de nem kaptam választ. Nagyszerű! Anya még mindig Lana hosszú és gyötrelmes fogságában van. Legalábbis nekem gyötrelmes lenne egész nap azt a rengeteg sztorit hallgatni. Hasam úgy morgott akár egy medve, kajáért követelőzött. A konyhapultot kikerülve a hűtő elé léptem és ki is nyitottam azt. Logikus.. ki lenne olyan hülye, hogy beáll a hűtő elé és várja,  hátha a kaja kijön magától. Kivettem a tegnapi spagetti maradékát. 

-Jobb, mint a semmi. -vontam meg a vállam, majd egy laza mozdulattal a mikróba helyeztem a tányért.

Türelmetlenül doboltam az ujjaimmal a pult szélén. Jó, nem mintha annyira éhes lennék, de azért mégis. A kis hang jelezte, hogy az étel, amit annyira vártam megmelegedett. Kihúztam a szekrény fiókját, villát kerestem. Az első fiókban minden volt csak villa nem. A második be volt ragadva, a harmadik kihúzásával elértem célom. Hihetetlen, hogy itt lakom lassan két hónapja és még mindig fogalmam sincs, mi hol van. Megvan minden, amire jelen pillanatban szükségem volt. Felkaptam a tányért, majd szép komótosan átsétáltam a nappaliba és helyet foglaltam a kanapén. Kényelembe helyeztem magam és csak utána jutott eszembe, hogy a távirányítóval nem találkoztam.

-Hol az a szerencsétlen kapcsoló?-dünnyögtem magamban.

Nem is lehetne jobb. Persze, hogy az asztalon van, ami körülbelül egy kilométerre van tőlem. Lehet túloztam, sőt biztos, de nekem annyinak látszott. Úgy nyöszörögtem, mint aki a halálán van, míg elértem végre azt a kis tárgyat.

-Győzelem!-kiáltottam fel örömömben, és aki eddig azt hitte normális vagyok, most csalódnia kellett.

Jóízűen tömtem magamba a tegnapi maradékot, közben az értelmetlenebbnél-értelmetlenebb műsorok között váltogattam. Unottan terültem el a kanapén és ezzel nagyjából el is foglaltam az amúgy háromszemélyes kényelmet nyújtó tárgyat. Addig keresgéltem az adások között, amíg nem találtam egy normálisat. Már vagy kilenc csatornát végignéztem, mire rábukkantam a régi kedvenc sorozatomra. Amilyen szerencsétlen vagyok annak is csak a végét láttam. Kikapcsoltam az agysejtpusztítót, sóhajtottam egyet, majd lábaimat leszedve az előttem lévő kis asztalról megpróbáltam felállni. Tervem sikerült. Utam egyenesen a konyhába vezetett. Nem, nem az üres tányért vittem ki, hanem az aktáért indultam. Kezembe vettem azt, és már a lépcsőn mentem felfelé a nyugalmat jelentő hely, a szobám felé, mikor hangokat hallottam a földszintről. Összeráncoltam a homlokom és zavarodott fejet vágtam. Vissza lesétáltam, azt hittem szívrohamot kapok mikor megláttam az előtérben ácsorgó két személyt.

-És akkor azt mondta Roxanne.. Ó szia Harry!-köszöntött Lana, mikor megpillantott. 

Már csak ez hiányzott. Ártatlan kölyökkutya szemeket meresztettem anyára, hogy ha nem haragszik én most kihagynám ezt a fantasztikus lehetőséget, miszerint Lanaval kell eltöltenem három hosszú és fájdalmas percet. Úgy tűnik megértette burkolt könyörgésem és a lehető legjobb módon próbált kimenteni: felküldött takarítani. Ez még viccnek is rossz volt.. de legalább bevált. Visszatértem öt perccel ezelőtti tervemhez és megint elindultam felfelé. Pár lépcsőfokot lassan tettem meg, aztán elkezdtem rohanni, mint egy idióta. Biztos, ami biztos alapon jobb minél távolabb lenni a két lábon járó információs pulttól.

-Mi a baja a fiadnak?-hallottam Lana értetlen hangját.

-Semmi, csak szeret takarítani.-kuncogott anya.

A szobámba érve kulccsal magamra zártam az ajtót. Jobb az elővigyázatosság. Lecsuktam szemeim, nekidőltem a hideg fának, majd kifújtam a levegőt. 

-Köszönöm Istenem!-mormoltam magamban.

Lehet túldramatizálom a dolgot, de az a nőszemély, aki jelenleg a házamban tartózkodik tényleg ilyen nehéz eset. Az ágyam melletti éjjeliszekrényhez léptem és felkapcsoltam a rajta ácsorgó, őskorból visszamaradt lámpát. A szobám másik felében lévő íróasztal mögötti székre ültem le. Az estém további programja meg is van. Töviről-hegyire átnézem a Hill ügyet, hátha találok valamit..