6.fejezet

Sziasztok!:) Először is mindenkinek kellemes szünetet kívánok! Remélem sikerül kipihenni az iskola fáradalmait. Másodszor pedig új résszel jelentkezem. Köszönöm a több mint 1400(!!) oldalmegtekintést és a visszajelzéseket! Nagyon jól esik és továbbra is szívesen fogadom őket :) Arra kérek mindenkit, hogy a véleményét nyugodtan írja le akár komentben, akár chaten. Érdekel, hogy mit gondolnak az olvasóim. :) Nem szeretném tovább húzni az időt, itt a fejezet. Jó olvasást!

*Harry szemszöge*

Egy újabb nap, egy újabb borzalmas reggel. Ugyan olyan, mint a többi. Semmi különleges nincs benne. Felkelek, túlélem a napot és lefekszem aludni. Ilyen egyszerű. Anya nem tudom meddig akar maradni. Olyan, mintha ellenőrizne, akár csak egy öt éves kisgyereket. Jó hogy itt van, hiányzott már, de tudom milyen szándékkal jött. Azt hiszi megint visszaestem, hogy sikerült újra a rossz útra térnem. De ez nem így van. Csinálok még rossz dolgokat, de nem olyan durvákat, mint azelőtt.

Úgy gondoltam elég volt a gondolkozásból. Nem akarom tovább lekötni ezzel az agyam. Felkeltem az ágyamból és átsétáltam a fürdőbe. Kezeimmel szorosan kapaszkodtam a mosdóba, teljes súlyommal rátámaszkodtam. Felemeltem a fejem, belenéztem a tükörbe. Karikás szemeim bizonyították, hogy több napja nem tudok normálisan aludni. Megnyitottam a csapot, amiből hideg víz folyt. Mindkét kezem alá tartottam, majd az arcomhoz emeltem és jól megdörzsöltem azt. Többször is elvégeztem ezt a műveletet, fel akartam ébredni. Az arcomat törölgetve mentem vissza a szobámba. Mikor beértem oda, a törölközőt az ágyra dobtam és a szekrényhez léptem. Előkerestem a szokásos nadrágom, egy pólót és egy tiszta boxert. Szokásomhoz híven hanyagul az ágyra dobáltam mindent, amit viselni fogok ma. Aztán elkezdtem keresni a telefonomat. Nem az erősségem a rendrakás, amiből az következik, hogy semmit nem találok meg. Általában mindent oda rakok le, ahol épp vagyok. Hála az égnek a telefonommal nem ez van. Erre az egy dologra külön figyelek. Utam tehát egyenesen az éjjeliszekrényemhez vezetett. Kezembe vettem a készüléket, majd feloldottam a képernyőzárat. Fogalmam sem volt hány óra lehet..sőt! Még azt sem tudtam milyen nap van. Az elmúlt két napban nem voltam sehol. Ki sem tettem a házból a lábam. Feküdtem, átnéztem pár ügyet, Xboxoztam, ja és feküdtem. Anyát nem zavarta hisz’ itthon sem volt. Lana „elrabolta őt”.

Gondolataimat visszatereltem eredeti célomhoz. 9:17 és csütörtök. Nagyszerű. Minden szükséges információt megtudtam a mai napról. Több nem is kell. Mielőtt még végleg leraktam volna a telefonom egyvalami szembetűnt. Van egy üzenetem. Kíváncsian nyitottam meg. Nem emlékszem rá, hogy váltottam volna valakivel is pár szót, aztán eszembe jutott egy lány neve. 

-Zoe.-suttogtam mosolyogva alig halhatóan, majd megnyitottam a szöveges üzenetet. Leültem az ágyamra és belemerültem az olvasásba.

„Ravasz, nagyon ravasz vagy Harry. Először nem értettem hogy szerezted meg a számom, de aztán minden világossá vált. Mit ne mondjak, neked aztán van bátorságod. Miből gondolod, hogy ezt a kis tettedet csak úgy elnézem? Puszil: Zoe x”

Őszintén szólva először megijedtem, hogy ezúttal túl messzire mentem, de bármennyire is akart Zoe keménynek tűnni, az a kis rejtett játékosság ott bujkált a sorok között. Aranyos lánynak tartom. Úgy tűnik meg van a mai programom. Meglátogatom Zoet. Elhívom egy kávéra az ebédszünetében. Szeretek vele beszélgetni vagy csak egyszerűen sétálni. Teljesen más személyiség, mint az eddigi lányok, akiket megismertem. Ő csendes, félénk, de ugyanakkor ki mer állni az igazáért. A többieket inkább nem részletezném. Nem is értem eddig miért az ő köreikben mozogtam. Elkényeztetett, pénzelt csajocskák, akik a cuki rózsaszín világukban, és apu pénztárcájából élnek.. Ennyit erről. Felálltam kényelmes ülő helyzetemből és felöltöztem. Épp a pólót húztam át a fejemen, mikor csörögni kezdett a telefonom. Reméltem, hogy valamelyik haverom az, de csalódnom kellett. A képernyőn egy név villogott: Joe. Undorodó hangot adtam ki magamból, majd a telefont az ágyra dobtam. Dühös voltam. Hihetetlen, hogy egy telefonhívástól ennyire felkapom a vizet. Most mindenkiben felmerült ki az a Joe és mégis mit tett, ami miatt ennyire „kedvelem” őt. Joe az apám. Legalább is genetikailag az, és ő is annak vallja magát, de valójában egy utolsó senki a számomra. Öt éves koromban lelépet egy másik nővel. Itt hagyott engem és anyát. Nem is vett tudomást a létezésünkről egészen mostanáig. Két hete kezdődtek a telefonhívások, üzenetek. Két hete ugyan az a reakcióm: gúnyosan felnevetek és hagyom tovább csörögni a telefont. Számtalan üzenetet kaptam, de egyiknél sem vettem a fáradságot a válaszadásra. Gőzöm sincs honnan tudhatta meg a számom, de rohadtul kezd idegesíteni ez az egész dolog. Tizennégy évig nem volt sehol, most meg feltűnik a semmiből és elkezd zaklatni. Köszönöm, de ebből nem kérek. Eddig nem érdekeltem ezután se legyen rám kíváncsi.

Dühöngve szedtem a lépcsőfokokat. Talpam alatt nagyokat reccsentek a rozoga deszkák. Lekaptam a kocsi kulcsot a falon lógó kis tartóról és már kint is voltam a házból. Jobbnak láttam, ha levezetem a feszültséget még mielőtt Zoeval találkoznék. Rettenetesen pökhendi és beképzelt vagyok, mikor felmegy bennem a pumpa. Akaratom ellenére bántok meg embereket a semmiért. Ilyenkor olyan vagyok, mint egy zsörtölődő, folyton goromba vénember. Nem a legjobb tulajdonságom, de megtanultam elfogadni és kezelni. 

Hangos ajtócsapódás jelezte, hogy a kocsiban ülök. Idegesen a kormány közepébe ütöttem egyet, melynek következtében a duda megszólalt. Megmarkoltam a kormányt, lehajtottam a fejem, lecsuktam a szemem és szépen lassan kifújtam a levegőt. Felemelkedtem, majd kinéztem az ablakon. Remélhetőleg senki nem látott meg és nem titulált bolondnak. Miután kicsit lenyugodtam, beindítottam az autót és elindultam.

Mindegy hova csak mentem. Talán két órát furikázhattam céltalanul a városban, mire megtaláltam a célom. Leparkoltam a kisbolttal szemben és írtam egy SMS-t Zoenak, hogy jöjjön ki, kint várom. Kiszálltam a járműből és az oldalának támaszkodtam. Reménykedtem benne, hogy hamar megkapja az üzenetem és nem kell műszak végéig itt gubbasztanom. A bolt ajtaja kinyílt és kilépett rajta a várt személy. Tekintete ide-oda cikázott, valószínűleg engem keresett. Mikor megpillantott gyors léptekkel elindult felém.

-Szia!-köszöntem neki mosolyogva és szerettem volna megölelni, de eltolt magától.

Valami nincs rendben. Zoe viselkedése nagyon meglepett. Ideges volt. Feje jobbra-balra forgott, olyan volt, mint aki tart attól, hogy valaki meglátja. De miért ilyen? Kitől fél ennyire?

-Szia! Mit keresel itt?-kérdezte miközben karjait összefonta mellkasán és érdeklődve fürkészett engem.

-Arra gondoltam, hogy az ebédszünetedben elmehetnénk egy kávéra.-ajánlottam fel.-Hahó.. Zoe! Figyelsz te rám egyáltalán?-lengettem meg előtte a kezem.

-Ja..persze. Bocsi. Mehetünk, csak kihozom a táskám.-azzal sarkon fordult és berohant az épületbe.

Visszadőltem a kocsi oldalának és zavartan meredtem magam elé. Valami nagyon nincs rendben. Nem így szokott viselkedni. Túl ideges volt, de ennek a hátterében mi állhat? Akár mennyire próbáltam rájönni, nem ment. Úgy döntöttem gyalog megyünk ezért az autót lecsuktam. Talán így több időnk lesz beszélgetni és sikerül valamit kihúznom Zoeból. A lányból, aki már meg is érkezett, ezzel félbeszakítva gondolatmenetem. Lassan indultunk útnak. Eltávolodva a bolttól, mintha Zoe nyugodtabb lett volna és újra ugyan az a lány volt, akit megismertem. Ránéztem az arcára, amin érzelmek hada söpört át, de a legjobban a kíváncsiság tükröződött róla. Tudtam, hogy nem az a nagyon bátor lány, ezért megkönnyítettem a helyzetét.

-Mire vagy kíváncsi?-kérdeztem tőle féloldalas mosollyal. Látszólag meglepte kérdésem, de rögtön kapcsolt. Rám emelte tekintetét, elmosolyodott, majd újra a járdát kezdte bámulni, amin sétáltunk. 

-Mivel foglalkozol? Mármint mi a munkád?-kérdezte kicsit zavartan.

-A rendőrségnél dolgozom, jobban mondva csak segítek nekik. Kihallgatásoknál szoktak behívni, pár ügyben kikérik a tanácsom és ilyenek. Ennek az az oka, hogy tanultam pszichológiát. Pontosan tudom ki mikor hazudik, ideges, nyugodt vagy épp össze van zavarodva. Ezért kérik ki a tanácsomat.-csak remélni tudtam, hogy ezzel nem ijesztem el őt. Örültem, mikor azt láttam, hogy egyáltalán nem rémült meg, sőt! Inkább felcsigázta a dolog, érdeklődővé tette.

-Értem. Akkor ez olyan, mintha belelátnál az emberekbe, igaz? Rendes fizetést is kapsz érte?-érdeklődött tovább.

Mielőtt még válaszoltam volna elgondolkoztam. Két lehetőség merült fel bennem. Most vagy elmondom, hogy a segítségemért cserébe elsikálják a sötét múltam, vagy elhintek egy apró hazugságot. Nem volt mit tenni, az utóbbi mellett döntöttem. Tulajdonképpen nem is akkora hazugság. Már régóta szeretnék jelentkezni az állásra és normális munkahelyként végezni.

-Persze!-válaszoltam miközben kinyitottam az ajtót Zoe előtt, mivel megérkeztünk.

-Hazudsz!-szólt rám dühösen.

-Mi? Tessék?-hebegtem teljesen ledöbbenten. Lehetetlen, hogy ennyire átlát rajtam.

-Csak teszteltelek.-húzta gonosz mosolyra a száját.

-Ja..igen.-mondtam megkönnyebbülve. Hatalmas kő esett le a szívemről.

Belépve a kávézóba ismerős arcok, színek, illatok fogadtak. A bézs színű falak és a hozzá illő berendezés. Egész hangulatos kis hely. Szinte mindenkit ismertem. Nataliet a szőke pincérlányt, aki minden másodpercben próbál nyomulni, Tomot a tulajt és még pár vendéget. Ez az egyik kedvenc helyem, Nataliet leszámítva. Az agyamra megy már, de nem akarok vele bunkó lenni. Nem is törődtem vele tovább. Zoeval kerestünk egy szabad asztalt, ahová helyet foglalhatunk.

-Nos, Mr. Sherlock! Mesélne még nekem a munkájáról? Tudja, roppant érdekesnek találom.-osztotta meg velem gondolatait. Olyan volt, mint egy riporter. Felkönyökölt az asztalra, kezeit összekulcsolta, majd állát pihentette rajtuk. Felnevettem beszédstílusán. Megismertem Zoe egy újabb oldalát.

-Persze Miss Watson. Egészen pontosan mire kíváncsi? Tudja mit? Elmesélek mindent.-úgy voltam vele, hogy semmit nem veszíthetek, ha belemegyek a játékba.

-Tehát ez a munka nagyon érdekes és ijesztő egyszerre.-magyaráztam, miközben leadtam a rendelést. Ügyet sem vetve a pincérlány újabb próbálkozására folytattam, amit elkezdtem. -Izgatott leszek, mikor a telefonom képernyőjén Morgan kapitány neve villog. Egyből tudom, hogy újabb ügy van, újra szükségük van a segítségemre. Felemelő érzés. Na de kezdjük az elején! Körülbelül három hónapja dolgozok nekik ismét. Tartottam egy hosszabb szünetet különböző okok miatt.-nyeltem egy nagyot. Kellemetlen emlékek sorozata idéződött fel bennem, amiről inkább nem beszélnék és úgy, ahogy vannak, kitörölném őket az életemből. –Nagyon izgalmas dolog látni, ahogy a bűnözők szenvednek a kihallgatások alatt. Még jobb érzés tudni, hogy te buktatod le őket. Te vagy az, aki tudja mikor hazudnak, mikor mondanak igazat. Sajnos ennek van hátulütője is. Vannak bűnözők, akik nem életfogytig maradnak a rács mögött. Némelyikük pár év múlva kiszabadul és hidd el nekem.. megjegyzik az ember arcát. Kicsit tartok ettől a dologtól, de a legjobbakban reménykedem.-fejeztem be hosszú monológomat.

Zoe arcáról egyszerre tudtam leolvasni a lelkesedést, rémületet, döbbenetet, aggodalmat. Igazából nem tudom, hogy jó ötlet volt-e így kitálalni. Lehet, mondandóm utolsó felével megijesztettem szegény lányt. Hiba volt egyszerre ennyi információt rázúdítanom.

-Neked legalább izgalmas munkád van, nem úgy, mint nekem.-unottan forgatta meg szemeit.
-Mindennap elveszni a konzervekben, kiszolgálni a vevőket, hatszor elmagyarázni egy idős néninek, hogy elfogyott az eper ízű cukor és csak zöldalmás van, nem épp izgalmas dolog.-mosolyodott el keserűen.

-Elhiszem, főleg, ha a néni nagyothalló is.-nevettem el magam, majd belekortyoltam a folyadékba, amit rendeltem.

-Az meg a másik! Kész unalom az élet abban a kisboltban. De legalább van munkám.-bólogatott és ő is megkóstolta a rendelését.

-Ez a beszéd! Pozitívan kell hozzáállni mindenhez! Mit szólnál hozzá, ha egy kihallgatásra magammal vinnélek?-vetettem fel az ötletet, bár nem voltam benne biztos, hogy Morgan kapitánynak tetszeni fog.

-Komolyan? Az nagyszerű lenne!-lelkesedett Zoe és kiürítette poharát.-Te jó ég! Már ennyi az idő? Anna ki fog nyírni.-motyogta az orra alatt, majd gyorsan felpattant a helyéről.

-Ne haragudj Harry, de mennem kell. Köszönök mindent Mr. Sherlock! Még találkozunk.-ölelt meg.

Még mielőtt távozott volna, azon veszekedünk, hogy ki fizesse a számlát. Nem hagytam addig elmenni, míg meg nem engedte nekem ezt a dolgot. Úgy gondoltam egy utolsó tapló lennék, ha hagynám, hogy Zoe fizessen ki mindent. Miután távozott nekem sem volt okom tovább maradni. Azt meg pláne nem szerettem volna, ha Natalie rám talál.. ismét. Felkaptam a kabátom, fizettem, majd amilyen gyorsan csak tudtam kiviharoztam a helyiségből.

Eszembe jutott, hogy a kocsit a kisbolt előtt hagytam. Ennyi erővel Zoeval vissza is mehettem volna, de nem jöttem rá hamarabb. Lassan sétálva indultam vissza a kocsimhoz. Kellemesen sütött a nap. A város feléledt. Mindenhol emberek sétálgattak különböző célokból. Volt, aki egyszerűen csak élvezte a napsütést, de olyan is akadt, aki a munkába igyekezett. Komolyan elgondolkoztam már azon, hogy mi lenne, ha hivatalosan is jelentkeznék az állásra. Gyerekkoromban képtelen voltam magam elképzelni, mint magánnyomozó. Egy egyszerű aktakukacnak vázoltam fel magam, aki minden egyes áldott nap túlórázik és nincs ideje semmi másra. Ennek ellenére elég szépen változott meg minden. Zűrös múltam azt mutatja, hogy közel nem járok a gyerekkori elképzelésemhez. És most hol vagyok? Sehol.. Szeretnék megváltozni, ha lenne kiért. De nincs ilyen személy. Az állítólagos barátaim nagy ívben tesznek rám. Nem foglalkoznak semmivel, sem azzal, hogy mi van velem. Csak az érdekli őket, hogy a rendőrségnek segítek, ezáltal vannak kapcsolataim. Ez fáj nekem..

Mély gondolkozásomból a telefonom rezgése keltett fel. Előkutattam a készüléket a szűk farmerem zsebéből. Összeráncolt homlokkal néztem a kijelzőt. „Morgan kapitány”-villogot. Na tessék! Csak emlegetni kell az öreget és már meg is érzi. 

-Jó napot uram!-szóltam bele.

-Önnek is, Mr. Styles! Be tudna jönni?-mély dörmögős hangja és a kapitányság zaja visszhangzott.

-Persze. Fél óra múlva ott vagyok.-válaszoltam. 

Nem kaptam választ, csak azt a bizonyos búgást hallottam, mikor bontják a vonalat. Mosolyogva ráztam meg a fejem. Tipikus Morgan. Örülhetek, hogy legalább nem harapta le a fejem. De ami biztos, hogy felkeltette az érdeklődésem. Egy újabb megoldatlan ügy. Lépteimet sietősebbre vettem. Nem szeretném kihúzni a gyufát a főnöknél. Fél órán belül oda kell érnem..