5.fejezet

Sziasztok! Új rész!:) Már 4 taggal büszkélkedhet az oldal, amit nagyon köszönök. Remélem elnyeri tetszéseteket az új rész és nem untatlak titeket ilyen hosszú szöveggel. Amit még meg szeretnék említeni, az az új kinézet. Kíváncsi lennék a véleményetekre. Írjátok le chatben vagy akár komentben. Jó olvasást xx

Kapkodva kutattam a telefonom után, aminek meg is lett az eredménye. A készülék kicsúszott a kezeim közül. Tehetetlenül néztem a zuhanó tárgy útját, ami szerencsére az ágyon landolt. Megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt és ismét felvettem a pár másodperce még halálra ítélt telefonom. Kíváncsian fürkésztem a kijelzőn felvillanó nevet. Homlokomat összeráncoltam a látottak miatt. „Üzenet feladója: Harry” Nem emlékszem rá, hogy megadtam volna a telefonszámom neki. De akkor honnan tudja? Mint derült égből villámcsapás eszembe jutott a lehetséges válasz. Talán akkor „cserélhettünk” számot a tudtom nélkül, mikor rám tört a szükség és muszáj volt elszaladnom a mosdóba. Se szó se beszéd a kezébe nyomtam a táskám, amiben benne volt mindenem. „A kis sunyi. Mégis hogy merte?” És ehhez hasonló gondolatok tömege futott át az elmémen, aztán visszatértem a jelenbe és folytattam eredeti tervem. Leültem az ágyamra, törökülésbe húztam lábaim és megnyitottam az üzenetet.

„Remélem nem baj, hogy kölcsönvettem a számod. Az enyémet is megtalálod a névjegyekben. Csak annyit szerettem volna írni, hogy pénteken találkozunk. Jó éjt. – H.”

Nem tudtam eldönteni, hogy most haragudjak rá, vagy inkább mosolyogjak a pimaszságán. Érdekes arcot vághattam miközben próbáltam ez ügyben dűlőre jutni. Úgy gondoltam előbb-utóbb úgy is sor került volna erre az akcióra, amit Harry meggyorsított. Végül is nem volt miért haragudnom rá. Nem a lakásom vagy egyéb értékemet lopta el csak a telefonszámom. Nem nagy ügy gondoltam magamban. A telefont az éjjeliszekrényre helyeztem, a kislámpát, ami bevilágította a szobát lekapcsoltam. Bebújtam a meleget nyújtó takaró alá és elaludtam.

***

Reggel hét óra. Hogy ezt honnan tudom? Egyszerű. Meghallottam az idegesítő digitális órám ébresztőnek szánt borzalmas hangját. Kevés olyan kibírhatatlan dolog van a világon, mint az. Kiugrottam az ágyamból. Na jó.. Rosszul fogalmaztam. Kikecmeregtem az ágyamból, aminek a sarkába sikerült rendesen belerúgnom és szokás szerint eltörnöm a kislábujjam.  Ha nem is tört el, de a gyakori ilyen baleseteim miatt biztos zúzódott. Sántikálva mentem át a fürdőszobába ahol elvégeztem a reggeli teendőimet. A zsibbadó fájdalom, amit a szerencsétlenül járt lábujjamban éreztem egyre csak szűnt, így a lépcsőn lemennem már egyszerűbb volt. Utam a konyhában ért véget. Elkészítettem reggelim, ami zabpehely volt. Kényelmesen leültem a konyhapulthoz és elkezdtem kanalazni az előttem lévő tálból, a bőségesnek nem mondató étkemet. Párszor kitekintettem az ablakon annak érdekében, hogy megnézzem milyen az időjárás. Arra számítottam, hogy az eső ismét felváltja a napsütést, de kellemesen csalódtam. Szépen sütött a nap. Nem volt szükségem esernyőre és vastag kabátra. Hála az égnek. Reggelim befejezte után indulni akartam a kisboltba. Mielőtt még végleg kiléptem volna az ajtón eszembe jutott, hogy a telefonom fennhagytam az éjjeliszekrényemen. Gyorsan felszaladtam érte és mikor megtaláltam a zsebembe süllyesztettem. Becsukva az ajtót magam mögött elindultam a munkámba.

***

Ez a kis gyaloglás nagyon jól esett. Mondhatom úgy is, hogy felébresztett. Jobb lett a kedvem. Mosolyogva nyomtam le a bolt kilincsét. Hamarabb érkeztem, mint kellett volna, így még bőven volt időm átöltözni. Furcsálltam, hogy Dan még nincs bent. Ilyenkor már rég a raktárban gubbaszt és ellenőrzi, miből van kevés és miből kell leadni a rendelést. Annaval találkoztam. Kicsit gondterheltnek tűnt, miközben átsétált a raktárba. A hátsó polcra pakoltam fel a konzerveket, mikor valaki bejött a boltba. Gyorsan az órára pillantottam, hogy megnézzem mennyi az idő. Jól sejtettem. Még zárva vagyunk.

-Sajnálom, de még nem nyitottunk ki!-kiáltottam el magam, miközben másztam le a létráról.

Mivel nincs itt Dan, ezért nem volt kit megkérnem, hogy rakja fel helyettem a konzerveket a polcra. Elég kicsike vagyok, nem értem el a talajról. Megkérdeztem Annat van-e létránk. Előkerestem és felmásztam rá. Nagyon nagy bátorságra volt szükségem. Ciki nem ciki, félek a magasban. Akár fél méterről, akár tíz méterről van szó.

-Dan vagyok!-suttogta. Nem értettem miért suttog. Elindultam a hang irányába.

Mikor megpillantottam a bolt ajtajában álló fiút nagyon elcsodálkoztam. A fiú, akit megismertem közelében nem volt annak, aki most ott állt előttem. Teljesen szét volt csúszva, másnapos volt. Rettenetes látványt nyújtott.

-Mi történt veled?-kérdeztem ledöbbenve.

-Másnaposság Zoe!-válaszolta nemes egyszerűséggel, mintha olyan normális dolog lenne másnaposan munkába jönni. Értem, hogy jó volt a buli meg fiatal, szórakozni jár, de szörnyen nézett ki. Aggódtam érte. -Anna hol van?

Ügyet sem vetve aggodalmaskodásomra otthagyott és elindult az elegáns szoba felé. Mikor elhaladt mellettem enyhe alkoholszag csapta meg az orrom. Gyűlölöm az ittas embereket. Már csak amiatt is, ami kiskoromban történt. Buli alkalmával én is megiszok pár pohárral, de soha annyit, hogy berúgjak tőle. Undorodó arcot vághattam. Egyáltalán nem tetszett, amit láttam. De az ő élete. Úgy rontja el, ahogy akarja. Semmi közöm hozzá. Megfordultam s tekintetemmel követtem Dant. Nem voltam benne biztos, hogy épségben eljut az ajtóig. Rövid útja nem bizonyult könnyűnek. Valószínűleg még volt benne egy kevés kis alkohol. A polc mögött eltűnt. Nem foglalkoztam vele tovább. Nyolc óra elmúlt. Hátramentem, hogy az otthagyott létrát eltüntessem az útból. Kivittem a bolt hátsó részébe. Mikor visszaértem csak arra lettem figyelmes, hogy Dan áll a kasszánál és szolgálja ki a vevőket. Arckifejezéséből ítélve szörnyű fejfájás gyötörhette. Mivel nem volt szükség rám elől, ezért a raktárban kerestem tennivalót.

-Zoe! Van valami orvosságod fejfájásra?-hallottam meg Dan hangját.

Elmosolyodtam. A túlzott alkoholbevitel hátulütője kínozta szegény barátomat. A kezemben lévő listát az asztalra helyeztem. Kerestem egy műanyagpoharat és valami folyadékot. Szintén az asztalra pakoltam a szükséges dolgokat, majd a táskámban kezdtem kutakodni. Mindig hordok magamnál fájdalomcsillapítót és ez most sem volt másképp. Kipattintottam egy szem gyógyszert a csomagolásából. Az ásványvizet, amit találtam kitöltöttem a pohárba és elindultam a raktárajtó felé. Mivel mind a két kezem tele volt, a könyökömmel és a lábammal kezdtem el ügyeskedni azon, hogy az ajtó kinyíljon. Elég hamar sikerült végrehajtani tervem. Ez eddig mind szép és jó volt, örültem is, hogy nem csináltam semmi szerencsétlen dolgot. Most jön az, hogy előre ittam a medve bőrére. Háttal jöttem kifelé, amiből az következett, hogy nem láttam van-e mögöttem valaki. Nagy lendülettel fordultam meg, szegény lány szerencsétlenségére. A pohárban lévő összes ásványvíz a pólóján landolt.

-Jézusom! Annyira sajnálom, ne haragudj! Nem figyeltem. Tényleg sajnálom.-nem győztem szabadkozni.

Arra számítottam, hogy az „áldozatom” fortyogni fog a dühtől és majd jól elküld melegebb éghajlatra, elsorolja milyen béna vagyok, de kellemesen csalódtam. Ahelyett, hogy leállt volna ordibálni velem a bolt kellős közepén, még magát hibáztatta. Kedves lánynak tűnt már csak azért is, mert nem nyelt le keresztbe. Rövid, vállig érő szőkés barna haja volt. Zöld szemei ki voltak sírva, amit nem igazán értettem. Magasságban egy szinten voltunk, ami meglepett. Azt hittem mindenki magasabb nálam.

-Ne hibáztasd magad! Ne nézz rám így! Nem foglak megenni, nyugi. Egyébként Sophie vagyok.-jobb kezét felém nyújtva kedvesen mosolygott rám. Arcomra döbbenet ült ki. Más ember minimum leszid, aztán elrohan, de ez a lány még be is mutatkozott. Tétovázva, de elfogadtam jobbját.

-Zoe.. Zoe vagyok. Tényleg ne haragudj. Valamivel tudnálak kárpótolni? Egy sütire meghívatlak?-kérdeztem.

-Szia Zoe! Mondtam, hogy nem a te hibád. Elfogadom az engesztelést. Mikor végzel? Tudod mit? Megadom a telefonszámom és majd felhívsz.-tekintetét rám emelte, de még mindig azzal volt elfoglalva, hogy ázott pólójából kicsavarja a vizet.

-Rendben! Négy után már szabad vagyok.-mosolyogtam rá. Nagyon közvetlen és aranyos lány.

Szereztem egy kis papírt és egy tollat, amire Sophie leírta a telefonszámát, majd távozott. Figyeltem távolodó alakját. Aztán eszembe jutott eredeti célom. Valószínűleg Dannek már a feje is szétrobbant. Gyorsan visszasiettem a raktárba a vízért, újra kitöltöttem. Most ügyeltem rá, hogy senkit ne locsoljak meg.

-Hölgyeim és uraim! Ez volt a Barátkozás Zoe módra című műsor.-nevetett Dan széttárt karokkal mikor megpillantott. Legjobban egy dilis műsorvezetőre emlékeztetett. Mosolyogva ingattam a fejem jobbra-balra.

-Haha. Nagyon kedves volt, hogy nem kezdett el velem ordítozni.-böktem oldalba mikor mellé értem.

-Nem tudnád megadni a telefonszámát? Na, légyszi!-kérlelt. Felvette a kiskutyapofit, amin nagyon jól szórakoztam.

-Szeretnéd mi? Itt a gyógyszered. Inkább idd meg, hátha megjön az eszed.-nyomtam a kezébe a poharat és az apró bogyót.

-Köszönöm hölgyem, de reménytelen eset vagyok. Ami soha nem volt, nem is jön újra elő egy pirulától.-viccelődött, majd elvette.

Úgy tűnik, a reggeli nem törődöm Dan kezd eltűnni, és kezdem visszakapni azt a vicces fiút, akit megismertem. Nevetésünktől visszhangzott a bolt.

Egész műszak alatt egymás szórakoztatásával voltunk elfoglalva. Dan megtanított zsonglőrködni három paradicsommal. A megtanított alatt azt értem, hogy ő remekül csinálta én meg tönkretettem három paradicsomot. Tiszta maszat lett a gyönyörű kék köpenyem. Pár vásárló megbámult minket és totál idiótának titulált. Végre van egy olyan ember, aki mellett önmagam tudok lenni. Egy ugyan olyan nagy gyerek, mint én. Érti a viccesnek nem mondható poénjaimat, elfogad olyannak, amilyen vagyok. El tudom engedni magam mellette. Nem kell attól tartanom, hogy megbántom, vagy épp rosszat mondok neki. Örülök, hogy megismertem.

Az óra négyet ütött jelezve ezzel, hogy mehetünk haza. Igyekeztem a táskámért és a kabátomért. Szép idő volt odakint. Szükségtelennek tartottam felvenni a vékony anyagot. Helyette a karomon helyeztem el. Megvártam Dant, hogy együtt menjünk. Valamit keresett még, de nem találta. Kiléptünk a bolt ajtaján. Nem csuktuk be, hisz’ Anna még bent van. Mosolyogva integettem munkatársamnak, aki már elindult. Sajnos az ellenkező irányba lakik. A telefonomat szorosan a fülemhez tartottam, miután bepötyögtem Sophie számát. Kicsörög. Ez már jó jel.

-Aztán el ne felejts szólni az érdekemben!-kiáltott még egy utolsót bolondos munkatársam. Vigyorogva intettem, hogy menjen már elfelé és nyugodjon meg szólni fogok.

-Gyerünk..Vedd már fel!-mormogtam az orrom alatt. Még épp időben hallgattam el. A következő csörgésnél a vonal másik végén lévő személy kedves hangját hallottam meg.

-Szia Sophie! Zoe vagyok a kisboltból. Emlékszel még rám? Csak annyit szerettem volna mondani, hogy végeztem a munkával, és ha még mindig van kedved, találkozhatunk.-csendben maradtam és vártam a választ.

-Szia Zoe! Hogyne emlékeznék?-nevetett fel.-Persze, találkozhatunk. Mit szólnál hozzá, ha a helyi cukrászdába mennénk? Isteni franciakrémesük van.-áradozott.

-Szuper! Lehetne ha a sétálóutcán találkoznánk?-tettem fel kicsit zavarodottan a kérdést. Nem voltam benne biztos, hogy megérti miért kérem ezt tőle, de később elmagyarázom neki a fennálló helyzetet.

-Oké! Akkor húsz perc múlva ott találkozunk. Szia!-köszönt el, majd bontotta a vonalat.

Mosolyogva csúsztattam vissza a telefont a zsebembe. Úgy döntöttem a kabátomat felvéve folytatom tovább az utamat. Az útvonalra nagyjából emlékszek, hisz’ Harry megmutatta. Sétáltam az utcán a kellemes időben. A szél fújdogált egy kicsit. Nézelődtem, jobban felmértem a környéket. Az autóból annyira nem sikerült. Gondolataim ismét Harryre terelődtek. Sok mindent nem tudok még róla. Vagyis de. Remekül tud telefonszámot lopni. De most komolyan. A munkájáról sincs semmi fogalmam. A családja történetét sem tudom pontosan. Remélem idővel mindenre fény derül, azért is, mert neki szinte a fél életemről tudomása van. Annyira elgondolkoztam. Már csak azt vettem észre megérkeztem. Magamon is meglepődtem, végre egyszer nem tévedtem el. Engedtem a lábaimnak, hogy vigyenek.

Tekintetemmel egyből Sophiet kezdtem keresni. A tömegben megpillantottam egy hasonló kinézetű várakozó lányt. Nem szerettem volna leégetni magam azzal, hogy egy vadidegent csak úgy leszólítok. Először jobban megfigyeltem a személyt, ami nem nagyon ment, mivel háttal állt nekem. Mikor megbizonyosodtam róla, hogy nagy valószínűséggel Sophie az, közelebb merészkedtem.

-Sophie?-kérdeztem félénken.

-Zoe! Szia! Már azt hittem el sem jössz.-biggyesztette le ajkait.-Mehetünk?-azzal karon ragadott és elindult előre.

-Ne butáskodj! Bocsi, ha megvárakoztattalak, csak nemrég költöztem ide és tudod, hogy van ez.. Nem ismerem a járást annyira. Harry mutatta ezt a sétálóutcát. A város többi részéről fogalmam sincs.-lassan sétáltam mellette, miközben elmagyaráztam a dolgokat.

-Értem. Mesélj még magadról Zoe!-kérlelt.

-Nincs sok mesélni valóm. Átlagos lány nagy álmokkal.-sóhajtottam egyet.-Inkább te mesélj!- tereltem a témát.

Időközben megérkeztünk. Szép sütiző. A falak színe passzolt a bútorokéhoz. Az egész helynek jó hangulata volt. Az emberek vidáman beszélgettek egymással, miközben a kávéjukat, teájukat itták a kért édesség mellé. Kellemes sütemény illat csapta meg az orromat. Rögtön éhes lettem. Helyet foglaltunk az egyik asztalnál. Leadtuk a rendelést, majd figyelmesen hallgattam Sophiet.

-Én se tudok sok mindennel szolgálni. Gyerekkorom óta itt élek. A szüleim elváltak. Anyával lakom. Van egy húgom és egy bátyám. Imádom őket. A húgom nagyon kamasz, a bátyám pedig óvodás szinten van.-nevette el magát.-Neked van testvéred?

Keserű mosolyra húztam a számat. Lenéztem az előttem heverő tányérra. Egy újabb rossz dolog. Mindig is szerettem volna testvért, de ez sem valósult meg.

-Nem, sajnos nincs. Rokonom sincs sok. Egyetlen egy nénikém van meg pár rokonom New Yorkban. Fogalmam sincs milyen rokoni kapcsolat van köztünk. Még apa mesélt róluk. Talán még nem is találkoztam velük.-mondtam, majd belekortyoltam a fekete folyadékba, amit rendeltem.

-Értem. Majd bemutatlak nekik. Mondtad, hogy nem ismered még annyira a várost.-egyetértően bólintottam.- Nos, ha lenne kedved, akkor a hétvégén megmutatnám neked.-mosolygott rám kedvesen.

-Az nagyon jó lenne!-lelkesedtem.-Akkor szombat neked megfelel?

-Persze, tökéletes. Majd még egyeztetünk.

Még elfogyasztottuk a rendelésünket, beszélgettünk. Jól éreztük magunkat. Ilyen közvetlen lánnyal még soha nem találkoztam. A régi városomban közel nem álltak az emberek a kedvességhez. Sophienak mennie kellett, amit nagyon sajnáltam. Nem volt más dolgom én is hazaindultam. Hűvös este volt. Csak a hold és az utcai lámpák fénye világított a sötétségben. Féltem hazafelé menni ilyenkor. Soha nem tudni ki lapul egy-egy sikátorban. Eszembe jutott a rémálmom a vonaton. Még jobban siettem, mint azelőtt. Szapora léptekkel kerültem egyre közelebb a utcához, amiben lakom.