3.fejezet

Sziasztok kedves olvasóim!:) Köszönöm a rengeteg támogatást, visszajelzést jól esik. Mint ígértem elhoztam a következő részt. Nem szeretnék sokat "beszélni". Még annyit mondanék, hogy a következő rész jövőhéten érkezik. Nem biztos, hogy hétvégén. Lehet hétköznap fogom felrakni. Jó olvasást a történethez :)

Nyöszörögve ébredtem a kellemetlen zajra, ami megütötte a fülem. Borzalmas csengés, csörömpölés. Félálmomban azt se tudtam mi az. Nagy nehezen erőt vettem magamon és kinyitottam a szemem. A nap sugarai egyáltalán nem sütöttek be hála a redőnynek. Ezzel elkerültem egy kellemetlen megvakulást. A félhomályban elkezdtem kitapogatni a hang forrását. Hosszas keresgélés után rájöttem, hogy a telefonom csengőhangját hallom. Egyből tudtam hol keressem a tárgyat. Mikor megtaláltam és kezembe vettem meglepődve olvastam a kijelzőn felvillanó nevet. „Apa”. Teljesen kiment a fejemből a hatalmas zűrzavar közepette, hogy megígértem neki azonnal felhívom, ha megérkeztem. Biztos vagyok benne, hogy halálra aggódta magát miattam, de amiben biztosabb vagyok az az, hogy ki van akadva. Jogosan. Hisz’ én voltam feledékeny. Csak remélni tudom, hogy megérti és elfogadja az okokat, amiket majd felsorolok neki. Félve nyomtam le a készülék gombját.

-Zoe! Azt beszéltük meg, hogy hívsz. Miért nem tetted? Valami baj történt? Mesélj el mindent most azonnal!-hallottam a mély hangot a vonal másik végén. Nyugodtabb volt, mint amire számítottam. Talán a reggel és az álmosság teszi. Ennek csak örülni tudtam.

-Ne haragudj apa, teljesen kiment a fejemből, akkora volt a zűrzavar. Nem, nincs semmi baj minden a lehető legnagyobb rendben van. Irtózatosan tetszik a ház. Hatalmas..-lelkesedésem akár egy 6 éves kisgyereké.

Elmeséltem mindent apának. Kathyt, Harryt, az új munkám, azt is, hogy borzalmas idő van odakint. Esik az eső. Nem a redőny akadályozta meg a napsugarakat, hanem a felhők. Az otthonos lakásomról is beszámolót tartottam. Apa gondolom végigmosolyogta hosszú, már-már regénynek mondható beszámolómat. Bármennyire is szerettem volna még mesélni, muszáj volt mennem. Elköszöntem tőle és bontottam a vonalat.

„Első munkanapom.” Csak ez a gondolat járta át az elmém. Az egész napom megpecsételte ez a dolog. Egyrészt boldog voltam, másrészt izgultam, de ez normális. Boldogan, de ami még fontosabb álmosan kecmeregtem le a lépcsőn. Talpam alatt egyszer-kétszer megreccsent. Igaz lezuhanyoztam, de semmit sem segített az állapotomon. Óriási ásítás közepette mentem a konyhába. Csináltam magamnak egy kávét, majd leültem a konyhapulthoz. Az ablakon bámultam kifelé, vártam, hogy a kávém, amitől talán felébredek, elhűljön.  Az esőcseppek versenyt futottak az ablaküvegen. Az eső egyre jobban kezdett esni. Az órára pillantottam, ami a falon lógott. Volt még időm bőven, de jobbnak láttam, ha hamarabb indulok. Lehet később még rosszabb idő lesz.  Megkavartam a pohárban lévő kevés folyadékot, majd megittam az utolsó cseppig. Nem vagyok az a nagy kávézós fajta, de ez most kellett.

***

Gondosan becsukva magam mögött az ajtó elindultam. Az eső igaz annyira már nem esett és a szél épphogy fújdogált, de esernyőre és kabátra még szükség volt. Lépteim ráérősre vettem mikor már csak pár méterre voltam a bolttól. Az esernyőt összecsuktam és a táskámba helyeztem. Ezen mozdulatok után léptem be a helyiségbe. A kis csengő ismét jelzett, épp úgy, mint mikor először voltam itt. Minden ugyan olyan volt. Logikus, hisz’ egy nap alatt nem rendeznek át egy egész boltot.

Kíváncsi tekintettel, lassú léptekkel haladtam előre. Ismét nem találtam senkit. Lábaim a raktár felé irányítottam annak reményében, hogy hátha van ott valaki.

-Zoe!-szólt utánam valaki.

Hirtelen megfordultam és sikeresen felborítottam a piramisba rendezett kéztörlőket. Ügyetlen vagyok. Nem tehetek róla. Úgy érzem ez a kis „baleset” nem csak az én hibám. Talán nem kellene rám hozni minden egyes alkalommal a szívinfarktust. Gyorsan lehajoltam. Minden mozdulatommal azon voltam, hogy minél hamarabb összeszedjem a földön szanaszét heverő tárgyakat. Váratlanul ért mikor két kéz tűnt fel az enyémek mellett. Dan, csak is Dan keze lehet. Annanak nincs ekkora keze, más meg nem dolgozik a boltban tudtommal.

-Ne haragudj, hogy megijesztettelek. –kezdte. –Csak láttam, hogy megjöttél és gondoltam szólok, hogy itt vagyok.

-Semmi gond.-húztam mosolyra a számat. –Bocsi, hogy kupit csináltam.

-Reggeli bemelegítésként tökéletes.-viccelte el a dolgot.

A rendrakás után jött az útbaigazítás. Mint kiderült, Anna még nincs itt ezért Dan fog segíteni. Megmutatta hová pakoljam le a táskám, kabátom. Adott egy egyenruha féleséget, ami egy kék köpeny volt. Valamint kaptam még egy névtáblát is, amit gondosan a bal mellkasomat takaró köpenyrészre tűztem. Mosolyogva igazítottam meg a ruhám. A hajam összekötve pihent a vállamon. Dan elmagyarázta, hogy mit hol találok. A kasszát is többé-kevésbé megtanultam kezelni.

Ügyesnek éreztem magam, mikor munkatársam megdicsért. Szerinte akár még a helyi szupermarketban is dolgozhatnék. Apró szurkálódásain csak nevetni tudtam. Teltek az órák, a vevők jöttek-mentek. Nem volt túlságosan nagy forgalom. Ennek köszönhetően volt időm Dannel jobban megismerkedni. Kedves fiú. Jó a humora, segítőkész, közvetlen.  Azt hiszem, ha sikerül a próbanapon átlendülnöm és megfelelek, nagyon jól elleszünk.

-Zoe! Gyere, keresnek!-kiáltott Dan a boltból.

A raktárban voltam. Pakolgattam, csináltam a feladatot, amit kaptam. „Ki kereshet?” Ez volt az első gondolatom, mikor meghallottam Dan mély hangját, amint engem hív. A listát és a tollat, ami a kezemben volt, letettem az egyik polcra. A raktárajtó felé vettem az irányt, ami egyenesen a boltba vezetett.  A polcok magasságának és az én apró méretemnek köszönhetően nem láttam a személyt, aki keres engem. Pár lépés után rálátást nyertem, de még most sem teljesen. Háttal állt nekem. Magas alakja emlékeztetett valakiére. Egy fekete sapka takarta fejét. Roppant ismerős volt, de még mindig nem tudtam megállapítani kilétét.

-Itt vagyok.

Mondatom hallatára az idegen alak megfordult. Halvány sejtésem beigazolódott. Nem értettem Harry miért keresett fel a munkahelyemen. Arckifejezésemből ez tisztán látszódott.

-Tudnánk beszélni?-kérdezte rekedtes hangján.

Tekintete köztem és Dan között cikázott. Arra várt, hogy Dan elhagyja a helyiséget és hallótávolságon kívül kerüljön. Mikor ez nem valósult meg Harry szóvá tette.

-Négyszemközt?-erősítette meg szándékát.

Szúrós tekintetét Dannek szegezte, mikor a fiú továbbra sem akarta elhagyni a területet ahol mi voltunk. Aggodalmasan rám pillantott. Egy bólintással jeleztem neki, hogy menjen nyugodtan, minden rendben lesz. Nem volt világos számomra, hogy Dan miért nem akar kettesben hagyni Harryvel. Úgy viselkednek vele, mintha minimum megölt volna 3 embert. Dan megforgatta a szemeit, majd átsétált a bolt másik végébe segíteni a vevőknek. Figyelmem Harrynek szenteltem, aki megbizonyosodott róla, hogy munkatársam már biztos nem hall minket. Csak ezek után kezdte el mondandóját.

-Mikor végzel ma?-szögezte nekem a kérdést.

Arcvonásai nyugodtabbnak tűntek, mint azelőtt. Kíváncsian fürkészte az arcomat. Próbált valamit leszűrni róla. Meglepett kérdése. Miért érdekli, hogy mikor végzem? Hirtelen beugrott tegnap megígérte nekem, hogy megmutatja a várost. Nem gondoltam, hogy ennyire emlékezni fog a nekem tett ígéretére.

-Négykor már mehetek.-válaszoltam.

Különösebb érzelem nem tükröződött az arcán. Tudomásul vette információmat, majd a sapkáját megigazította, elköszönt és elhagyta a boltot.

Bele kellett törődnöm, hogy a délutánt Harry társaságában töltöm. Nagyot sóhajtva dolgom folytatására igyekeztem. Bementem a rakatárba és újra jegyzetelni kezdtem. Kissé megrezzentem, mikor Dan kinyitotta a raktár ajtaját. Ellenőrizte, hogy ott vagyok-e, majd bejött.

-Mit akart?-hangja ridegen visszhangzott a helyiségben. Hiányzott belőle a jókedv.

Egy pillanatig nem értettem kérdését mire érti, de aztán rájöttem. Harryre utalt. Nyilvánvalóra vált számomra, hogy a két fiú nem igazán kedveli egymást. Már ahogy egymásra néztek világos volt a helyzet. Fogalmam sincs mibe csöppentem. Nem tudom mi az oka ennek az ellenszenvnek. Idővel rá fogok jönni.

-Érdekelte, hogy mikor végzem. Megmutatja a várost.

Danből egy puffogás szerű hang szökött ki. Tisztán érzékelhető volt a szánalom, utálatérzet Harry iránt. Megpróbáltam figyelmen kívül hagyni és folytatni a dolgomat. Nem akartam detektíveset játszani. Túlzott kíváncsiságom többé-kevésbé sikerült kordában tartanom. Mikor Dan észrevette, hogy nem fogok mondani,kérdezni semmit, felállt és kiment.

***

-Kisasszony! Tudna nekem segíteni? Ebből van még több vagy csak ennyi van, ami a polcon?

-Az a két darab van belőle. Jövő héten lesz már csak.-válaszoltam kedvesen mosolyogva az idős hölgyre.

-De kár. Azért köszönöm aranyom!

-Ugyan.-bólintottam.

-Zoe! Gyere, Anna akar mondani valamit.-hívott munkatársam.

Harry látogatása óta nem nagyon beszéltünk Dannel. Hiányzott a társasága, állandó jó kedve. Tartózkodó volt velem szemben, amit nem igazán értek. Ezek a gondolatok villantak át a fejemen miközben Annahoz tartottam az elegáns szobába. Csak így hívom. Sejtettem mit akar tőlem. Döntött. Mégpedig abban, hogy maradok vagy sem. Úgy érzem jól sikerült a próbanapom. Megcsináltam mindent, amire kértek.

Tele reményekkel nyomtam le a szoba kilincsét. Izgatottságom leolvasható volt minden porcikámról. Akárhogy próbáltam rejtegetni nem sikerült. Amint átléptem a küszöböt és bezártam magam mögött az ajtót Anna pillantását éreztem magamon. Ott ült a karosszékben az íróasztal mögött. Fejével intett, hogy foglaljak vele szemben helyet. Helyet foglaltam és vártam, hogy mondjon valami biztatót.

-Nos Zoe..-kezdte.-Meg vagyok elégedve a munkáddal. Jó munkaerőnek bizonyultál. Tiéd az állás, de van egy feltételem.-boldog mosolya eltűnt az arcáról, ahogy nekem is. Mély levegőt vett mielőtt folytatta mondandóját.

-Harry.. Többet ne látogasson meg a boltban kérlek. Csak ennyit szeretnék. Köszönöm, most pedig mehetsz haza. Holnap találkozunk.-mondta, majd újra a papírt kezdte el bámulni, ami előtte hevert.

Felálltam a kényelmes ülőhelyemből és az ajtó felé vettem az irányt. Próbáltam feldolgozni Anna mondatait. Lesokkoltak a bent történtek. Először is az, hogy megkaptam a munkát. Emiatt boldognak kellene lennem, de cseppet sem érzem magam annak. Másodjára az a bizonyos mondat sokkolt le. „Harry.. Többet ne látogasson meg a boltban kérlek.” Mégis mi ez? Kezdem teljesen elveszíteni a fonalat. Miért nem tűrik meg Harryt a boltban? Mi a bűne? Túl sok a miért. Elhatároztam, hogy rákérdezek Harrynél erre az egész dologra. Mégpedig ma. Ez lesz a legjobb időpont.

Összeszedtem a cuccaim. A kabátomat felkaptam, a táskám a vállamra akasztottam. Hála az égnek nem volt szükség esernyőre. Délutánra elég szép idő lett. Szépen sütött a nap. Elköszöntem Dantől és Annatól majd az ajtó felé vettem az irányt. Kiléptem az utcára, ami nem mondható békésnek. Emberek nyüzsögtek mindenhol. Mindenki most tart hazafelé a munkából. Meglepődtem mikor a kocsitömegben egy ismerős járművet véltem felfedezni. Harry autója.. Arra számítottam, hogy majd a házamhoz jön el és onnan megyünk a városnézésre, de tévedtem. Értem jött. Kíváncsian közeledtem az említett kocsi felé. Valószínűleg Harry észrevett. Kipattant az autóból, majd kinyitotta nekem az ajtó. Elfogadtam kedves gesztusát és beszálltam mellé. Itt lesz a legjobb alkalom arra, hogy mindent kiszedjek belőle…