12.fejezet

Sziasztok! Meghoztam az új fejezete, mint ahogy azt megszoktátok. Úgy terveztem még csütörtökön felteszem, mert hétvégén nem lesz rá időm, de máshogy alakultak a dolgok. Nem akarok sokat prédikálni, úgyhogy megpróbálom rövidre fogni. Köszöntöm az új olvasókat :) Nemsokára elérjük az 5000 oldalmegtekintést. Wow! Köszönöm a rengetek támogatást, amit tőletek kapok. El sem tudjátok képzelni mennyit jelent ez nekem. :) Nem húzom tovább. Jó olvasást x

*Harry szemszöge*

Szememet dörzsölgetve léptem át a már oly ismerős kapitányság ajtaját. Nem volt túl korán, szimplán csak álmos voltam. Bobby a megszokott helyén, a megszokott pozíciójában ült. Biccentettem neki köszönésként, majd továbbsétáltam a lift felé. Lépteim hangja visszhangzott a kihalt előtérben. Nem csodálkozom, amiért ekkora a csend hisz’ szombat reggel van. Persze, hogy csak nekem kellett bejönnöm valami halaszthatatlan ügy miatt. Morgan hangja elég nyugtalannak tűnt a telefonban, ezért idesiettem, ezzel magára hagyva Zoet. Nem szívesen hagytam egyedül a tegnap történtek után. Ismerem Turnert, túlságosan is ahhoz, hogy tudjam mennyire veszélyes és mi mindenre képes. Ötletem sincs milyen módon fogok kimászni ebből az egészből. De muszáj lesz valamilyen megoldást találnom. Megnyomtam a hívógombot és türelmetlenül toporzékolva vártam. Súlyomat egyik lábamról a másikra emeltem. Utálok várakozni, főleg meg, ha sietnem is kellene. Éveknek tűnő percek után megérkezett a lift. Idegesen doboltam ujjaimmal, miközben az első emeletre tartottam. Alapjában véve nyugodt ember vagyok, de ez most valahogy nem megy. Az ajtó kitárult. Újra megérkeztem a szürke, egyhangú falak közé. Unottan megforgattam a szememet és elmormogtam magamban egy „nagyszerűt” a lehető legnagyobb lelkesedéssel. Lépteim egyenest Morgan kapitány irodája felé vezettek. Kettőt kopogtam, majd benyitottam. Az öreg a bőrfotelében ült nekem háttal, az ablakon bámult kifelé. Ami egyből feltűnt az a rengeteg papírkupac az íróasztalán és a minimum tíz darab kávés pohár.

-Jó reggelt!-köszöntem kissé rekedtes hanggal.

-Bár az lenne.-sóhajtott egyet és megfordult a fotellal. Elég rosszul nézett ki. Szemei arról árulkodtak rettenetesen keveset aludt. Fejével biccentett, hogy foglaljak helyet a vele szemben lévő széken. Úgy is tettem, aztán kíváncsi tekintett fürkésztem megviselt arcát.

-Miért kellett bejönnöm?-tettem fel kérdésem. Morgan arckifejezése hirtelen gondterheltté vált. Halántékát dörzsölgette és szemét szorosan összezárta, majd beszélni kezdett.

-Újra gyilkolt. Az a rohadék tetű újra megölt egy ártatlan lányt!-erőteljesen az asztalra csapott. Dühös, morgó hangja visszhangzott a kicsiny irodában.-Érti Styles?-kontrollálta magát, valamivel nyugodtabbak tűnt. Székében hátradőlt és összekulcsolt kezein pihentette állát. Vett egy mély levegőt, majd folytatta.

-De ezúttal nyomot is hagyott.-tekintetét rám vezette.

-Az nekünk csak jó!-vágtam rá azonnal.

-Nem hiszem, hogy örülni fogsz, ha ezt meglátod.-sóhajtott és a sok papír közül előhúzott egy képet, amit az orrom alá nyomott.

-Mégis mi ez?-értetlenkedtem.

-Csak nézd meg jó alaposan!-suttogta, amit nem nagyon értettem miért tesz.

A képen a halott lány volt és a holttest mellett egy cetli. Ugyan azok a módszerek, semmi változás esetleg a papír. Ekkor jöttem rá, hogy következő oldal is van, ezért megfordítottam a lapot. A fecni jobb minőségben. Egész közelről volt lefotózva így a szöveg is tisztán kivehető volt. „Érzed, ahogy az utolsó lélegzet elhagyja testüket. A szemükbe nézel. Ebben a szituációban Istennek érzem magam. Kedves, tisztelt Styles Úr! Nem kell ám megijedni. Hill visszatért, és tudja ki vagy! Ne aggódjon, még fog hallani rólam!” Amint végigolvastam a sorokat leírhatatlan érzelmek kavarogtak bennem. Egy undorító féreg, aki űzi az idióta játékát. A papír kiesett a kezemből. Mereven bámultam magam elé. A fejemben a gondolatok úgy kavarogtak, akár csak egy tornádó. Mi lesz most? Mit akar tőlem ez a kattant sorozatgyilkos?

-Jól vagy fiam?-kérdezte óvatosan a kapitány.

Persze, hogy jól vagyok. Most kaptam egy fenyegetésnek hangzó levelet és fantasztikusan érzem magam.  Egyáltalán nem vagyok jól, de ezt nem áll szándékomban az orrára kötni! A lehető legmeggyőzőbben bólogattam, majd felálltam és egyszerűen kisétáltam. Nem történt még velem ehhez hasonló, így nem nagyon tudom kezelni ezt a helyzetet. Annyit tudok, hogy nyugodtnak kell lennem. Semmiféleképpen nem akarom megijeszteni Zoet. Te jó ég, Zoe! Egyedül van otthon én meg itt lopom az időt. Elkezdtem rohanni, ezzel magamra vontam az összes kollégám figyelmét. Valamennyivel többen voltak, mint mikor érkeztem. Nagyszerű! Lift helyett inkább lépcsőztem. Túl sokáig tartott volna megvárni mire megérkezik. Egymás után gyorsan szedve a lépcsőfokokat haladtam előre. 

-Viszlát Bobby!-hadartam el gyorsan és miután kitéptem a bejárati ajtót a helyéről, a kocsim felé igyekeztem…

*Zoe szemszöge*

-Nem fogok semmiféle üzenetet átadni!-makacsoltam meg magam. 

Határozott hangon szerettem volna beszélni, de inkább hangzott vékony, félénk egércincogásnak. Összefont karokkal álltam névtelen zaklatóm szikrát szóró pillantásait. Meglepett mikor hangosan felkacagott. Egyik pillanatról a másikra két kezével megragadta a nyakam és erősen a falhoz nyomott. Kezeimet az övéire raktam és megpróbáltam lefejteni azokat a nyakamról. Sürgősen levegő után kapkodtam sikertelenül.

-De még mennyire, hogy át fogod adni vagy különben itt a helyszínen megfojtalak!-szűrte fogai között. Hangja cseppet sem volt gúnyolódó, mint szokott. 

-Megértetted?-kérdezte ingerülten és még jobban a falnak nyomott. Aprót bólintottam, bár nem nevezném annak. Azonnal elengedte a torkom én pedig gyorsan levegő után kaptam. Köhögtem, szinte fuldoklottam és a fájó területet dörzsölgettem.

-Okos kislány!-dicsért meg gúnyosan. Ilyenkor azt kívánom, bárcsak tudnék szemmel gyilkolni.

-Az üzenet a következő. Jól figyelj, mert csak egyszer mondom el! Világos?-ismét csak bólintottam, mert nem találtam a hangom.-Azt üzenem neki, hogy a mi kis ügyünknek még közel nincs vége! Tartsa nyitva a szemét, mert mindenhol ott vagyok és a legváratlanabb pillanatban csapok le. Tudom mi a gyenge pontja. Értetted husikám?-nagyon elegem van az állandó becézgetéseiből, de muszáj tűrnöm.

-Most pedig megyek. Legyen további szép napod!-vigyorgott rám undorító mosolyával. Nem tehettem semmit. Kénytelen voltam végignézni, ahogy kisétál a bejárati ajtón hangosan becsapva azt maga után. 

És most jött el az a pont, ahol hangos zokogás közepette csúsztam le a földre. A csempe először hideg volt, de aztán megszoktam. Fejemet a falnak döntve ismételgettem azt a bizonyos kérdést: Miért? Miért én? Hogy a francba keveredtem én ebbe bele? Ez a szemétláda egyáltalán mit akar Harrytől? Azt mondta tudja mi a gyenge pontja. Ezt mire értette? Miért ártana neki? A fenébe is… Túl sok az az átkozott miért. Érzem, ebbe bele fogok bolondulni. Talán igaza volt apának és tényleg rossz ötletnek bizonyult az ideköltözés. Most otthon lehetnék, és nem kellene azon agyalnom, hogy hogyan másszak ki ebből az egész kalamajkából. Össze kell szednem magam. Nem omolhatok össze ilyen korán, még nem. Meg tudom csinálni, csak akarnom kell. Felálltam a padlóról és a fürdőszobát tűztem ki célul. A lépcsőn felfelé vonszolva magam eszembe jutott Harry mondata: „Egy óra múlva itthon vagyok!” Sietnem kell. Be kell vallanom a fürdőt megtalálni nem könnyű dolog. Eleve nem vagyok járatos erre felé, de ezt még a minimum hat darab ajtó is megnehezítette. Kereső utam sikerrel járt, mikor rájöttem a fürdő Harry szobájában van. Először féltem belenézni a tükörbe, de nehezen rávettem magam. Ahogy sejtettem. Szemeim vörösek a sírástól, nyakamon tisztán kivehető a szorítás ereje és az annak következtében alakult nyomok. Ha akarnám se tudnám elrejteni ezeket. Nyilvánvalóan sehol nem találnék sminkcuccokat, ezért nem is keresem őket. Megengedtem a csapot és kezeimet megnedvesítve dörzsöltem meg arcomat. Törölköző után kutattam, mikor ajtócsapódást hallottam és sietős lépteket a lépcsőn. Nagyon remélem nem a támadóm jött vissza. Megrezzentem és a biztonság kedvéért magamra csuktam az ajtót, majd megpróbáltam valami menedéket keresni. A léptek egyre hangosabbak lettek és én egyre kisebbre húztam össze magam a zuhanyfüggöny mögött. Jobb helyet nem találtam. Egyszer csak csend lett, amit nem sokkal később két kopogás zavart meg. Egy szót sem mertem szólni, még a levegőt is benntartottam.

-Zoe! Odabent vagy?-Harry hangja furcsán aggodalmasnak tűnt. Saját hangszálaimban nem voltam biztos ezért előbújtam rejtekhelyemről és kinyitottam az ajtót. Az előttem álló rémült fiú tekintete egyből a nyakamon éktelenkedő lila, zöld foltokra tévedt. Szemeim lesütöttem. Fogalmam sincs miért tettem. Úgy éreztem magam, mint egy kisgyerek, akit épp most fognak leszidni, mert rosszat csinált.

-Mi történt veled?-aggodalom és félelem egyszerre játszott remegő hangjában. Féltem válaszolni és inkább oldalra fordítottam a fejem. Igaz ezzel nem oldottam meg semmit.

-Válaszolj nekem, Zoe! Az ég szerelmére is!-üvöltötte és megfordulva idegesen göndör fürtjei közé túrt, ezzel hátrasimítva azokat.

-É…én…-dadogtam összefüggéstelenül.

-Te mi?-fordult oda hozzám ingerülten. Védekezésképp magam elé kaptam kezeimet. Azt hittem meg fog ütni.

-Ne bánts, kérlek.-törtem ki zokogásban ismét. Túl sok nekem ez az érzelmi hullámvasút. Harry arcán, reakciómat látva, különös megbánás futott végig. Nem mondott semmit csak szorosan körém fonta karjait, ezzel magához húzott. Tiltakoztam. Sírva ütöttem mellkasát és egyre csak azt ismételgettem, hogy eresszen el. Erősebb volt nálam, így nem sokra mentem hisztérikus rohamommal.

-Nyugodj le Zoe!-nyugodt hangneme egyfajta hatással volt rám. Engedtem ölelését és még inkább hozzá húzódtam. 

-Sajnálom.-mormogta halkan, miközben állát fejemen pihentette. Zokogásom alább maradt, már csak halk szipogásom lehetett hallani. 

-Turner volt, aki múltkor is?-hangja még mindig halk és nyugtató. Új információ számomra. Végre megtudtam annak a rohadéknak a nevét. Picit bólintottam, mire eltolt magától épp annyira, hogy lássa az arcomat.

-Mit akart?-nézett könnyes, vörös szemeimbe. Tekintete ide-oda cikázott köztük.

-Azt…azt akarta adjak át egy üzenetet.-nem bírtam tovább tartani a szemkontaktust, de nem engedte, hogy megszakítsam.

-Nekem?-értetlenkedett.

-I…Igen.-feleltem dadogva.-Azt mondta az ügyeteknek még nincs vége, tudja a gyenge pontodat és rajtad tartja a szemét.-hadartam el, amire még emlékeztem. Harry reakciója megijesztett. Robbant a dühtől. Ismét hajába túrt és felrúgta az íróasztal előtt lévő széket. A sarokba húzódtam, nem szerettem volna megtapasztalni haragját saját bőrömön. Észrevette rémült arcomat és felém mozdult. Jobban hátráltam, teljesen nekipréselődtem a falnak. Még mielőtt közelebb jött volna hozzám megtorpant és visszavonta cselekedeteit. 

-Mindent csak elcseszek!-suttogta bűntudattal teli hangon, majd megfordult és kirohant a szobából.

Szörnyen éreztem magam, amiért szemtanúja voltam ennek az egésznek. Tudtam, hogy Harry nem ütne meg, de mégis féltem. Túl sok volt nekem ez a mai nap. Csak a fejemre zúdítottak mindent és ezt az elmém nem tudja feldolgozni egyszerre. Alig kezdődött el a nap, de már kétszer zokogtam most pedig a padlón ülök magam elé bámulva. Mi történt a mondhatni tökéletes életemmel? Ezelőtt soha nem voltam megfenyegetve, nem rettegtem, nem sírtam ennyit. Térdeimet felhúztam, rájuk hajtottam fejemet és próbáltam lenyugodni.

***

Ötletem sincs mióta ülhettem ott. Teljesen elvesztettem az időérzékem épp úgy, mint a normális életem. Zajt hallottam. Gondolom Harry viharzott el a folyosón ugyan olyan dühös idegállapotban. Nagyon megijedtem, mikor valaki leült mellém és magához húzott. Túl fáradt voltam, ahhoz, hogy bármit is csináljak ellene. 

-Ne haragudj rám, kérlek!-halkan beszélt.-Idióta vagyok, amiért úgy viselkedtem és ordítoztam. Semmi nincs mentségemre, egyszerűen felment bennem a pumpa. Nem szeretném, ha valami bajod esne, ezért volt szükségem minden információra. Zoe, a te érdekedben tettem és nem ellened. Ez a Turner egy mocsok szemét, akit valaha is hordott a világ a hátán. Egy seggfej vagyok, amiért belekevertelek ebbe az egészbe.-sóhajtott egyet, majd csendben maradt.

Szóhoz sem tudtam jutni. Azt hittem álmodok és Harry bocsánatkérése csak a tropára ment elmém szüleménye. Vártam mikor tűnik el és mikor ébredek fel. Közelebb húzódtam hozzá. Kezei jobban szorítottak. Valóságos volt, nagyon is az. Beszélni kezdtem hozzá.

-Miért? Miért pont én vagyok az áldozat? Nem tudott volna mást választani? Mi közöm van nekem ehhez az egészhez? Nemrég költöztem ide. Még csak azt sem mondhatom, hogy régebben rossz fát tettem nála a tűzre. Ez idáig azt se tudta ki vagyok és most tessék! Ki akar nyírni. Ez az a pont, mikor a normális életem megszűnt létezni.  Örökké fog tartani? Addig fogja csinálni, míg el nem éri a célját? Harry, miért én?-hangom egyáltalán nem volt zaklatott. Nyugodtan és halkan beszéltem hozzá.

-N…Nézd Zoe! Van tippem, hogy miért teszi…-mondta halkan.

-Miért?-érdeklődtem. Ez az egész beszélgetés olyan nyugodt volt, mintha azt beszélnénk meg, hogy milyen volt a napunk.