14.fejezet

Sziasztok! :) Meglepő módon még élek. Ez az egész hónap rettenetesen húzós volt számomra. Túl vagyok egy felvételin és egy féléven. Egyik se sikerült rosszul, tehát a laptop és az írás újra visszatér! :) Tudom, hogy rengeteget kellett várni az új részre és azt is megértem, ha páran elpártoltak a blogtól :( De újra itt vagyok! Remélhetőleg ha minden összejön akkor a következő rész a hét közepén várható, de nem akarok ígérgetni. Mivel ma van Harry születésnapja, ezért szeretném itt is megemlíteni. Boldog születésnapot neki! :) Most pedig jöjjön a rész. Jó olvasást! x

*Zoe szemszöge*

Apám utolsó szava, amit nekem szánt, egyenesen a szívem közepébe talált teljesen összetörve azt. Alig fogtam fel a dolgokat, máris a padló felé zuhanva találtam magam. Az utolsó emlékem az, hogy valaki elkapott. Egy nagyon rossz tréfát űz velem, ami csak még jobban átlendít azon a bizonyos mélyponton. Hol és mikor csesztem el ezt ennyire? Egyáltalán mivel? Belefájdul a fejem ebbe az egészbe. Úgy döntöttem végre ráveszem magam, hogy kinyissam a szemeimet. Nincs kedvem tovább játszani az ájultat és sunyi módon átverni mindenkit. Hallottam apám és Harry beszélgetését. Ősöm szokás szerint hozta a formáját és minden apró részletet ki akart szedni szegény áldozatából. Óvatosan fészkelődni kezdtem, majd felültem. Harry megkönnyebbült arckifejezését látván nem tudtam mást tenni csakis elmosolyodni. Apró mosolyomat viszonozta. Tovább fészkelődtem míg végül sikerült teljesen felülnöm a kanapémon. Az eddigi mosolyom elillant, mikor megpillantottam apámat a fotelben ücsörögni.

-Mit keresel még mindig itt?-bukott ki belőlem. Tekintetét mélyen az enyémbe véste, de hamar meggondolta magát és inkább lehajtotta a fejét, majd elkezdet beszélni. Térdein könyökölt, kezeit összekulcsolva lógatta.

-Beszélnünk kell…-suttogta maga elé. Hangja tele volt fájdalommal. Bizonyára ugyan az az érzés marcangolta belülről, mint engem.

-Azt hiszem én kint megvárlak, vagy addig összepakolok pár holmit.-szólalt meg Harry, akiről teljesen el is feledkeztem. Felállt a barna bőrfotelből, megigazította magán az inget, majd indulásra készen állt. Nem barátocskám, nem mész te sehová. Nem hagysz egyedül vele.

-Nem! Nem Harry! Nekem nincs semmi titkolni valóm előtted, és ha apámnak nem tetszik, hogy itt vagy, akkor velem sincs miről beszélnie.-szemem köztük cikázott. Látszólag mindketten beletörődtek sorsukba és nem kezdtek vitatkozni velem. Hogy lehet? 

Miután mindenki helyet foglalt valamivel nyugodtabban tudtam összpontosítani apámra, aki nehezen, de elkezdett beszélni.

-Figyelj Zoe… Én nagyon sajnálom a tetteimet és tudom mekkora fájdalmat okoztam neked, de minden, amit mondtam az igaz. Mindy életben van. Gőzöm sincs hogyan lehetséges ez, és ha velem is csak úgy közlik, mint veled, akkor én sem hiszem el. Megértem, ha dühös vagy rám, azt is, ha legszívesebben a pokolba kívánsz, de csak annyira kérlek, hogy higgy nekem.-fátyolos tekintetét rám emelte. Szívem összeszorult a szavai hallatán. Mérges vagyok rá, amiért ezt tette. A lehető legrosszabb időpontban talált meg. Neki is ugyanolyan fájdalmai vannak, mint nekem. Ez mindkettőnknek nehéz helyzet, de még mindig úgy érzem nekem nehezebb. Apa cselekedeteit látván muszáj mondanom valamit. Nem hagyhatom szó nélkül távozni. Fejem felemeltem és próbáltam összeszedni a gondolataimat.

-Én megértelek, de kérlek te is tedd ezt. Fogalmad sincs arról min mentem keresztül két hét alatt. Milyen rettegésbe burkolózva élem napjaimat. Tudod jól mennyire nehezen dolgoztam fel anya elvesztését.  Erre te idejössz részegen és simán azt mondod nekem él. Túl sok, egyszerűen túl sok nekem. Annyi időt sem hagytál, hogy esetleg fel tudjam fogni mi történik. Nekem is van szívem, ahogy érzéseim is! Legalábbis eddig azt hittem vannak. Most valahol összetörve hevernek a lelkem legmélyén. Csak időre van szükségem. Egyelőre nem szeretném, ha több információt zúdítanál a nyakamba, mert még ezeket sem sikerült feldolgoznom. Adj egy kis időt és aztán beszélhetünk!-kértem szinte suttogva. Nem voltam biztos a hangomban. Miben vagyok biztos mostanában? Semmiben…

-Ha ez az akaratod, akkor természetesen tiszteletben tartom. Hagyok neked időt. Egy telefonhívásodba kerül, és máris itt vagyok, de most haza megyek.-meggyötört hangja válasz volt minden kérdésemre. Apró bólintással nyugtáztam szavait. Már csak az ajtó hangos csapódása jelezte végleges távozását. Én még mindig a kanapén ültem, felhúzott térdekkel és magam elé bámultam.

-Jól vagy?-egy hang rántott vissza a jelenbe, majd a kanapé süppedését éreztem magam mellett. Biccentettem egyet és felálltam. Ha így haladunk soha nem fogjuk összeszedni a szükséges dolgokat.

-Zoe…

-Nem, tényleg jól vagyok. Nekiláthatnánk a pakolásnak végre?-félbeszakítottam, mielőtt még bármit is mondhatott volna. Nincs szükségem most erre. Hangomból csöpögött a fáradság, a legyőzöttség. 

Harry jobbnak látta, ha rám hagyja az egészet, amiért hálás vagyok neki. Csendben elindultam a lépcső irányába fel az emeletre nem egyedül. Hallottam cipőinek kopogását mögöttem. Mikor beértem a szobámba minden úgy volt, ahogy hagytam, tehát Turner itt nem járt. Az ágyamhoz léptem, ahol Harry ült. Minden tettemet kíváncsian figyelte. Lehajoltam és kihúztam az ágy alól a bőröndömet, majd kinyitva a szekrényem elé raktam. Miközben a fekete farmerom pakoltam, felpillantottam vendégemre. Nyugodtan ült az ágyamon és nézelődött. Megcsóváltam a fejem és újra felegyenesedtem a következő ruhadarabomért.

-Segíteni is fogsz, vagy csak szemügyre veszed a szobámat?-kérdeztem félig mosolyogva. Nem néztem hátra, inkább tettem tovább a dolgomat.

-A fehérneműidet szívesen elrakom.-mély, pimasz hangja kitöltötte a szoba csendjét. Amint meghallottam mit mondott, a kezemben lévő ruha a földre esett. Képtelen voltam eldönteni, hogy sírjak vagy nevessek. Leguggoltam a felsőmért, majd mikor felvettem, óvatosan oldalra fordítottam a fejem és döbbent arccal meredtem rá.

-Most mi van?-hüledezve kezeit maga elé kapta, mintha hozzá akarnék valamit vágni. Pimasz mosoly játszott ajkain, nem tudtam mást tenni, az én szám is mosolyra görbült.

-Az, hogy hülye vagy!-szem forgatva becipzáraztam a bőröndöt és késznek nyilvánítottam mindent. Legjobb lesz, ha lecipeltetem a ruhákat Harryvel és amíg ő megvár a kocsiban, addig én összeszedem a kényesebb dolgokat.

-Le tudnád ezeket vinni a kocsiba? Én is mindjárt megyek.

-Persze.-a mosoly még mindig ott ült az arcán. Most figyeltem meg először a gödröcskéit, amik ennivaló külsőt kölcsönöznek neki. Jó ég, milyen gondolatok ezek? 

Megráztam a fejem, mintha megpróbáltam volna elűzni ezeket a dolgokat, vagy inkább egy kis időre hanyagolni őket. Megfordultam és ismét a szekrényben kezdtem el kutakodni. Itt kell lennie valahol egy kisebb táskának. Abban tökéletesen el fognak férni a kimaradt dolgaim. Meg is van! A fekete bőr anyagot kihúztam a legalsó polcról, szétnyitottam és gyorsan beledobáltam pár dolgot.

A lépcsőn lefelé haladva eszembe jutott pár héttel ezelőtt milyen izgatott voltam. Izgatott voltam, mert ide költözhettem, egy saját házba. Később lett munkám és úgy tűnt az egész életem sínre került, de ez korántsem így van. Már csak abban bízom, hogy egyszer minden véget ér. Már épp ki akartam lépni az ajtón, mikor zajt hallottam a konyhából. Kezem lassan lecsúszott a kilincsről, lábaim a konyha felé vittek. Óvatosan közelítettem meg a helyszínt, majd mikor beléptem, senkit nem találtam. Igaz, az ablak tárva-nyitva volt, amit furcsálltam is. Nyitva nem hagyhatom, úgyhogy léptem két lépést és becsuktam. Oldalra pillantva a mikró mellett megláttam egy üveg alkoholt. Emlékszem még régebben vettem vendégkínálónak. Nem szoktam inni, sőt! Lehet furcsán hangzik, de még nem voltam részeg. Valahogy sosem éreztem szükségét annak, hogy a sárga földig igyam magam. Több percen keresztül szemeztem az üveggel. A belsőm legmélyén késztetést éreztem arra, hogy megragadjam és a táskám alján elrejtsem. Egy kis felejtés nem árt senkinek és még én is jobban érezhetném magam. Kezem lassan elindult a palack irányába, de még mielőtt célt érhetett volna egy dudálás szakította félbe. Megugrottam a hirtelen hang hallatán. Biztos Harry az és már eléggé türelmetlen. Nem tétováztam tovább, megragadtam az alkoholt, benyomta a táskámba és rohantam ki a kocsihoz.

-Mi tartott ilyen sokáig?-hangjában egy csepp vidámság vagy kötekedés nem észlelhető, annál inkább rémisztő volt.

-É…Én csak bezártam a konyhában az ablakot.-feleltem dadogva. Miért ijeszt meg?

-Mi van? Minek volt nyitva?-összeráncolt szemöldökkel próbált az útra összpontosítani. Hangja még mindig kemény és rémisztő. Mi ez a hirtelen hangulatváltozás?

-Nem tudom, csak nyitva volt én meg bezártam.-ez volt az utolsó mondat, ami elhangzott a kocsiban egészen hazáig. Fogalmam sincs mi ütött belé és miért viselkedik így.

Amint hazaértünk azt láttam a legjobbnak, ha nem viszem fel a cuccaimat a szobába. Tökéletesen megleszek a kanapén is. Harry eltűnt a fürdőszobában én pedig a nappaliban kerestem megnyugvást. El sem hiszem, hogy alkohol van nálam. Mit fogok most kezdeni vele? Kezemet piszkáltam, gondolkoztam, mikor az oly ismerős hang megütötte a fülemet.

-Be kell mennem az őrsre. Megleszel?-megállt előttem. Tekintetem rá emeltem, majd bólintottam. Nem örülök neki, de legalább egy kicsit pihenhetek és kitalálhatom mit kezdek az üveggel.

-Sietek!-az ajtó hangos csapódása jelezte távozását. 

A táska mellettem pihent, magában rejtve az üveget. Vicces ez az egész helyzet, mert olyan, mintha valami halálos bűncselekmény végrehajtását tervezgetném. Pedig csak felejteni akarok és jól érezni magam. Talán meg kellene kóstolnom, csak nem lehet olyan rossz íze. Tétova kezemet a cipzárra helyeztem, majd kihúztam azt. Tapogattam kicsit, mire megtaláltam a keresett tárgyat. Kivettem, lecsavartam a kupakot a számhoz emeltem. Szaga kicsit erős volt, de nem veszítek semmit, ha csak egy kortyot iszok…

*Harry szemszöge*

Még a háznál kapott telefonhívásnak köszönhetően az egész napom el lett rontva. Morgannak sürgős megbeszélnivalója akadt velem. Le merem fogadni a Hill ügyről lesz szó. Legszívesebben magammal hoznám Zoet, de nem tehetem. Megpróbálok sietni és nem órákig távol maradni, hisz annak mindig megvannak a legrosszabb következményei. Morogva állítottam le a kocsimat az őrs előtt. Kicsit furcsálltam, hogy Bobby nincs bent és egy zöldfülű ül a helyén.  Hosszú lábaimnak hála hamar sikerült leküzdenem a távolságot és eljutnom egészen a kapitány irodájáig. Kettőt koppintottam rajta, majd egyenesen berontottam. Az öreg a bőrfotelében ülve szívta a szivarját. Ez valamiféle rendőrkellék? 

-Üljön le Styles!-fejével a vele szemben lévő szék felé biccentett. Elkapott egyfajta Deja Vu érzés.

-Miért vagyok itt?- érdeklődtem összekulcsolt kezekkel.

-Szerintem tudod, de szívesen vázolom.-a szivart kivette a szájából és a hamuzóba helyezte.

-Szóval, a jó hír az, hogy a tetű ezúttal nem gyilkolt, hanem játékot indított.-orrnyergét dörzsölgetve előrekönyökölt az asztalra.

-Játékot?-a homály teljes egészében elborította az agyam. Miről beszél?

-Pontosan! Kapcsolatba lépett velünk és levelezik. Ez mind szép és jó lenne, hiszen ki tudnánk nyomozni ki is ő valójában, de nekem ez túl csapda szagú. Ennyire hülye még ő sem lehet. Csak egy kezdő gyilkos ír a saját kezével levelet.-teljesen igaza van Morgannak. Hill nem annyira borult elméjű, hogy csak úgy odaveti magát a rendőrségnek, annál jóval tapasztaltabb.

-Mi tehetnék?

-Mivel te vezeted az ügyet, ezért szükségesnek láttam megosztani veled ezt. Továbbá összeszedtem az új információkat. Mindent itt találsz.-a kezembe nyomott egy sárga mappát.-Szeretném, ha átböngésznéd.-folytatta.

-Meglesz uram!-biztató mosolyt küldve felé felálltam és kisétáltam. Ez gyorsan ment, hamarabb, mint gondoltam. Hill nem lehet ilyen ostoba, ez csak is valami vicc vagy csapda lehet. Ha hazaérek muszáj lesz átolvasnom az anyagot. Úgy tűnik van pár új információ az üggyel kapcsolatban.

*Zoe szemszöge*

Az üveg hangos koppanása jelezte, hogy földet ért. Földet ért nem is akárhogy: üresen. A kísértés magával ragadott és nem engedett szabadulni. Három korty után nem tudtam megállni, mostanra pedig az egész testemet a bódító ital uralja. Imbolyogva felálltam a kanapéról, de hamar visszaestem oda. Nem vagyok túlságosan részeg, de nagyon szédülök. A szokatlan érzés egyszerre felemelő és taszító. Mikor mind egy cseppig eltakarítottam a folyadékot, nem gondoltam a következményekre. Mi van, ha Harry így talál rám? Mérlegelnem kell a helyzetet. A konyha közel van, addig el kellene jutnom egy pohár vízért. Hátha az valamennyire segítene rajtam. Nagy levegőt vettem és újra megpróbáltam felállni. Ezúttal is megimbolyogtam, de nem estem hátra. Egyik kezemmel kapaszkodtam a kanapé karfájába, míg a másikkal egyensúlyoztam. Éreztem a sikert, mikor eljutottam az ajtóig. Innen már nincs messze a teljes siker. Megnyitottam a csapot. A hideg víz jó eső érzést keltett bennem. Először alaposan megdörzsöltem az arcomat, majd megragadtam egy poharat és a folydogáló víz alá tartottam. A hideg folyadék végigsiklott a torkomon. Mondhatom kicsivel jobban éreztem magam, de még most sem tökéletes. Az ajtó hangos csapódása nem túl jó jel volt számomra. Hazajött… 

-Zoe! Merre vagy?-hangja sokkalta nyugodtabb volt, mint pár órával ezelőtt. Akaratlanul is mosoly kúszott az ajkaimra. Miért reagálok rá így? Az alkohol hatása?

-I…Itt vagyok a konyhában.-kiáltottam gyorsan. Egyik pillanatról a másikra barna fürtöket pillantok meg az ajtóban. Mosolyom még mindig levakarhatatlan.

-Mit csinálsz te itt?-lassan közelített felém, majd valami sárga papírköteget a pultra dobott.

-Csak ittam egy pohár vizet.-próbálom érthetően kiejteni a szavakat, ami sikerül is. Azon kapom magam, hogy az ajkait bámulom. Mi történik velem? Az alkohol hatása, csakis az lehet. Vagy mégsem?

-Hol voltál?-kérdezősködéssel talán sikerül elvonnom figyelmemet.

-Csak az őrsre kellett bemennem egy apró dolgot elintézni.-kurta válaszával nem mentem sok mindre.

-Minden rendben?-mosolyogva megállt előttem, majd egy kusza hajtincset a fülem mögé tűrt. Nekem sem kellett több. Az alkohol feloldotta minden gátlásomat és a legrosszabbat hozta ki belőlem. Pár pillanatig még bámultunk egymásra, majd egyre közelebb hajoltam hozzá. Harry elvette fülemtől a kezét és én még egyszer az ajkaira néztem. A józan eszem és a hormonjaim szinte harcolnak egymással, de a józan eszem veszít és az ajkaimat az övére tapasztom, látszólag teljesen ledöbbentve őt...

13.fejezet

Sziasztok! :) Először is Boldog Új Évet Kívánok minden kedves olvasómnak és idetévedőnek! Tudom, rengeteget késtem a résszel és ilyen többet nem fog előfordulni. Köszöntöm az új tagokat, örülök nektek! :) Kinek hogy tetszik az új kinézet? A Szereplők menüpont alatt lesznek változások. Nem kell nagy dologra gondolni, mindössze megismerhetitek majd Zoe családját, Morgant és a többieket. :) Nem kezdek el egy regény előszót írni, hisz nem rám, hanem a fejezetre vagytok kíváncsiak. Remélem eléggé izgivé sikerült megírnom. Jó olvasást, ölellek titeket x

*Zoe szemszöge*

-Miattad.. Úgy értem azokat bántja, akik fontosak nekem. Tönkre akar tenni és ezt a megoldást látta a legjobbnak. Azoknak árt, akik közel állnak hozzám.-felelte halkan.

Mi? Miért lennék én fontos neki? Alig ismerjük egymást, bizonyára félreértettem valamit. Ez az egyetlen értelmes magyarázat van erre. Óvatosan felpillantottam rá. Szemei csukva voltak, nyugodtnak tűnt velem ellentétben. Hihetetlen, hogy az emberek pár szavukkal ilyen hatást gyakorolnak rám. Össze kell magam szednem vagy teljesen bele fogok őrülni ebbe az egészbe.

-Haza kell mennem!-pattantam fel hirtelen az addigi helyzetemből. Harry értetlen arckifejezését látván rájöttem nem egészen érthető az, amit mondtam. Remek! Már fogalmazni sem tudok érthetően. Mi lesz a következő? Elvesztem a józan eszem?

-Mi?-felállt a padlóról és szemöldökét összeráncolva közelebb lépett hozzám.

-Úgy értem szükségem van néhány dologra, mint például tiszta ruha, fogkefe. Persze csak ha továbbra is itt maradhatok.-igazából még mindig félek hazamenni. Úgy érzem itt biztonságban vagyok.–Nem akarok kolonc lenni a nyakadon.-vallottam be. Ez az egész kellemetlen nekem. 

-Egy feltétellel maradhatsz!-nézett rám. Arca komoly volt, már-már ijesztő. Van egy olyan érzésem nem vagyok kíváncsi a feltételre, de megvárom a végét.

-Egyetlen egy feltétel… Illetve kettő!-folytatta és egyre közelebb jött.

-Mondd már!-szóltam rá idegesen. Örülök, hogy ő ilyen jól szórakozik, de nekem nem megy ez a játék.

-Ne legyél türelmetlen!-mosolyodott el.-Tudod Zoe, mivel  férfiból vagyok ezért…

-Erre azt hiszem nem vagyok kíváncsi!-undorral az arcomon elfordultam, és megindultam az ajtó felé, de Harry megragadta a karom.

-Várd meg amíg végigmondom!-az arckifejezéséből ítélve nagyon félreértettem valamit.

-Szóval, mivel férfiból vagyok ezért nem igazán kenyerem a főzés, sem a takarítás. Egyszer megpróbáltam spagettit csinálni, de a fél konyhát leamortizáltam.-nevette el magát az emlékek felidézése miatt. Nem tudtam mást tenni, én is elmosolyodtam. Ekkor esett le, hogy mekkora idióta is vagyok tulajdonképpen. Ezt az egészet sikerült tökéletesen félreértenem.

-Tehát akkor főznöm kellene?-kérdésemre egy megnyugtató mosollyal és bólintással válaszolt.

-Jó, rendben! Akkor el tudnánk indulni végre?-kérdeztem és az ajtó felé vettem az iránt. Nem néztem hátra, de hallottam, hogy követ. 

Az autóhoz érve megtorpantam és megvártam míg kinyitja azt. Nem lakok innen messze úgyhogy mehettünk volna gyalog is, de Harry erősködött. Elmondása szerint ismeri a nőket és tudja mennyi is az a pár dolog. Fejem az ablaküvegnek támasztva töprengtem. Nem tudom elhinni, hogy ez mind velem történik. Üldöz egy eszeveszett gyilkos és ha ez nem lenne elég, még mondhatni egy idegen házában kell maradnom kitudja meddig. Ez nekem kellemetlen. A fejem fáj, szinte lüktet. A gondolatok ide-oda kavarognak. Reménytelenül próbálok kiutat keresni ebből a végelláthatatlan körből. Olyan ez, mint egy társasjáték… egy egészen durva játék, amiből minél hamarabb ki akarok szállni. Mit akarhat tőlem? Pénzt? Kétlem. Borzongás fut végig az egész testemen, mikor a járdán megpillantok egy feketekabátos embert. Pulzusom megemelkedik, légzésem felgyorsul. Tovább kémlelem, míg a kocsi lassan elhalad mellette. Ez egyre jobb! Már beteges fóbiáim is vannak. Be fogok csavarodni. Több mint valószínű ez lesz a sorsom. Idejöttem új életet kezdeni, erre két hét elteltével életem legborzalmasabb napjait tengetem. Ha így folytatódik minden, akkor egy hónap múlva pirulákon élve fog kuksolni egy sötét, zárt szobában. Nagyot sóhajtva befejeztem fejfájdító gondolatmenetem, hiszen a kocsi lassított jelezve, hogy célba értünk. Rövid ideig küszködtem a biztonsági öv fogságában, de ezt is megoldottam. Szemöldök ráncolva néztem az ajtóm előtt gubbasztó, enyhén illuminált állapotban lévő, negyvenes éveit taposó férfira. Nekidőlve a fehér fának feküdt végig, elállva, jobban mondva ülve,  ezzel az egész utat. Harry kiszállt az autóból és hangosan becsapta maga mögött az ajtót. Erre az eléggé hangos zajra az eddig idegennek titulált ember felkapta a lehajtott fejét. Kénytelen voltam kezemet a szám elé kapni, hogy fent tudjam tartani a leesni kívánkozó állam. Az apám ült előttem teljes életnagyságban, részegen. Mi vezette az ivásra? Ezelőtt egyszer sem nézett az üveg aljára. Nem azt mondom, hogy sosem volt részeg, mert ezzel hazudnék. Ritkán, nagyon ritkán került ilyen állapotba. Egyáltalán hogyan kerül ide és miért? Tekintetem Harryre vezettem, akinek látszólag fogalma sincs mi folyik itt. Ugyan olyan szemöldökráncolással nézi, mint én pár perccel ezelőtt. Az apám arcán pár zúzódás fedezhető fel és egy hatalmas mosoly. Előrehajolt, megmarkolta az ajtó kilincsét és erőlködött, hogy fel tudja húzni magát. Megpróbált felállni, nem sok sikerrel. Kicsit megimbolyog, de felegyenesedett, majd elindult felénk.

-Szóval ezért nem válaszolsz a telefonhívásaimra Zoe drágám! Mit képzelsz te magadról kisasszony? Elköltözöl és két hétre rá máris bepasizol? Ki ez a barom és hol szetted össze?-a szavak csak úgy jönnek a szájából. Szinte ordít. Nem tudom miért, de viselkedése irritál és zavar, hogy így beszél Harryvel.

-Ismered?-pillant felém az előbb említett. Arcán a döbbenet, az aggodalom és a harag egyszerre játszik.

-Az apám.-suttogom alig hallhatóan. Úgy érzem most rajtam a sor a kiabálás listáján.

-Fogalmad sincs mi történt ezalatt a két hét alatt! Halvány lila gőzöd sincs arról mi is folyik itt valójában! Mit keresel itt? Miért vagy részeg? Milyen jogon jössz ide jelenetet rendezni? Fogadd el, hogy felnőttem és nem vagyok többé az a kisgyerek, akit folyton ellenőrizhetsz!-kiáltom még hangosabban, mint ahogy ő tette. Forr a vérem, ideges vagyok. –Még valami! Ne merj így beszélni Harryről! Neki köszönhetem az életem!-valamivel halkabb hangon ejtem ki az utolsó pár mondatom.

Apám keze lendült és az arcomon ért célba. Soha, ezelőtt soha nem emelt rám kezet. Még ha kiskoromban valami rossz dolgot tettem, akkor sem. Arcom az ütés helyén sajgott. Óvatosan visszafordítottam a fejem a férfi irányába. Ugyan olyan döbbent arckifejezéssel meredt rám, mint Harry és gondolom én is ilyesmi fejet vághattam. Kezemmel megdörzsöltem a lüktető területet.

-Sajnálom Zoe! Nem tudom mi a fene üthetett belém…-szabadkozott, miközben homlokát dörzsölgette és a földet bámulta, de hiába.

-Csak menj el!-feleltem egészen halkan rá sem nézve. Még csak most vettem észre, hogy Harry nem avatkozott bele ebbe az egészbe, csak szorosan mellettem állt. Őszintén örültem neki. Még rontott volna a helyzeten.

-Hallgass meg kérlek!-könyörgött. Persze meg fogom hallgatni, amiért részegen idejött, ócsárolt engem, majd Harryt.

-Menjen el!-szólalt meg a jobbomon álló fiú. Felpillantottam rá és némán megköszöntem neki.

Apámnak látszólag nem tetszett ez az egész, de elfogadta. Többet nem figyelve rá elindultunk a házba megvalósítani a tényleges dolgot, amiért idejöttünk. Ügyetlenül kotortam ki a táskámból a lakáskulcsokat és próbáltam a zárba helyezni.

-Zoe! Még valami… Anyád életben van.-közölte nemes egyszerűséggel, mintha azt mondta volna részeg. A kulcscsomó kiesett a kezemből és a betonon landolt. Először azt hittem képzelődöm, de ezt az ábrándot hamar el kellett kergetnem.

-Hogy mi?-fordultam meg. A szín kiszökött az arcomból, hirtelen szédülni kezdtem, majd teljes sötétség. Egy kéz kapott utánam megmentve ezzel a becsapódástól.

*Harry szemszöge*

Ez egyszerre nekem így túl sok új információ. Idejövünk pár ruháért, erre találunk egy férfit, aki történetesen Zoe apukája, valamint részeg. Elhord engem és a saját lányát, amit nem is hagy szó nélkül. Pofozkodnak, aztán az apa közli a lányával, hogy az anyja mégis életben van. Korábban már mesélt nekem anyja tragikus haláról, de most akkor mégis életben van? Teljesen össze vagyok zavarodva. Nekem sok volt ez az egész, Zoenak pedig olyannyira, hogy el is ájult. Ha nem kapom el kitudja mi lett volna vele. Az apja persze rögtön visszajött és a segítségemre sietett, már ha lehet ilyet mondani az ő állapotában. Most itt vagyunk a házban a kanapén ülve várjuk Zoe ébredését. Nagyon ellenszenves nekem ez a fickó, de muszáj vagyok elviselni, hiszen nem zavarhatom csak úgy el. Bár megtehetném…

-Sajnálom Harry!-törte meg a csendet. Meglepődtem, hogy tudja a nevem.

-Nézze…

-Zack! Kérlek szólíts Zacknek.-vágott szavamba.

-Nos Zack...Sajnálhatja, amit a lányával tett. Őszintén nem ismerem magát sem a kapcsolatukat, de ezt nem érdemelte meg. Zoe nem tett semmi rosszat. Sőt! Ha mondhatom így, ő az egésznek a legnagyobb áldozata. Ez igazán nem hiányzott a már így is teljesen összetört lelkének. Csak azért mert részeg, nem kellett volna ekkora tréfát űznie vele. Igaz nem régóta ismerem, de tudom mi történt az édesanyjával és azt is tudom mennyire fájt ez neki.-mondandóm végén felálltam és elindultam a konyhába egy pohár vízért. Ha tovább maradok, még képes lennék bemosni egyet ennek az alaknak.

Tervem nem járt sikerrel, miszerint elkerülöm. Volt képe követni. A konyhaajtónak támaszkodott miközben mozdulataimat nézte. Lőttem felé egy haragos pillantást, hátha veszi a lapot, mindhiába.

-Ez nem egy ostoba tréfa…-kezdte.-Ez  nagyon is igaz! Mindy életben van. Tegnap este felkeresett az otthonomban. Először azt hittem szellemet látok és becsavarodtam, de nem. Máig fogalmam sincs arról, hogy mi történt. A halottkém egyértelműen megállapította a holttest kilétét, a kocsi is stimmelt. El sem tudod képzelni milyen fájdalmat éltem meg akkoriban. A nő, akit szerettem azt hittem meghalt, rá tizenegy évre pedig megjelenik a semmiből a lakásomnál. Ezért voltam részeg és lehet most is az vagyok. Olyan ez, mint egy rossz rémálom. Egyáltalán lehetséges ez? 

*Visszatekintés, Zack szemszögéből*

„Egyedül ücsörögtem a kényelmes fotelemben otthon és unottan kapcsolgattam a tv-t, mikor csengettek. Eléggé sürgős lehetett, mivel megállás nélkül jelzett a kis hang. Feltápászkodtam, majd kiáltottam, hogy megyek. Az ajtóhoz érve kicsuktam azt és kitártam. A megdöbbenés, a félelem egyszerre fogott el. Előttem állt teljes életnagyságban a feleségem. Nem…ez lehetetlen, ilyen nincs. Ez egy ostoba álom, vagy egy rossz tréfa. Az állam a földet súrolta és levegőt is elfelejtettem venni.

-Szia!-köszönt félénken. Ha tényleg ő az, akkor szinte semmit nem változott. Szőke, hullámos haja és mosolya csodálatos megjelenést kölcsönzött neki.

-M…Mindy? Te…te hogy kerülsz ide? Hisz te meghaltál.-ez volt minden, amit ki tudtam nyögni.

-Nem beszélhetnénk ezt meg odabent? Kissé hűvös van és fázom.-dörzsölte meg karját. Elálltam az ajtóból ezzel utat engedve neki. Bizonytalanul előre indult közben felmérte régi otthonát.

-Semmit nem változott, ahogy te sem!-mosolygott halványan, majd helyet foglalt az egyik fotelban. Gyerekesnek tűnhetek, de lekevertem magamnak egy pofot, annak érdekében, hogy ellenőrizzem nem-e álmodok. Nem… Ez közel sem egy álom. Én is leültem és hitetlenül bámultam volt feleségemre.

-Ne néz így rám.-arcát kezeibe temette úgy támaszkodott könyökével a térdén. Nem szóltam egy árva szót sem.

-Nézd… Nagyon sajnálom, amit tettem Zack. Nem akartam ekkora fájdalmat okozni mindkettőtöknek, de hidd el nekem kérlek… nem volt más választásom. Ezt találtam az egyetlen kiútnak.-magyarázta, majd felnézett rám. Két kérdés fogalmazódott meg bennem, amit fel is tettem.

-Hogy és miért?-bámultam magam elé. Rengeteg gondolat öntötte el elmémet, akár egy cunami.

-Ez bonyolult…-sóhajtotta.

-A férjed lennék az ég szerelmére!-kiáltottam. A szívemben egy hatalmas ürességet éreztem. Válaszokat akartam, válaszokat miért tette ezt a kegyetlenséget.

-Hol van Zoe?- figyelmen kívül hagyva engem kérdezgetett tovább. Szerintem, akinek joga van most kérdezni, az csakis én vagyok.

-Elköltözött, most pedig menj el!-felálltam helyemről, hogy kikísérjem vendégem. Ő is így cselekedett.

-Kérlek, ne haragudj rám! Még visszajövök és remélem meg tudjuk beszélni ezt az egészet.-mosolya megerősödött, kék szemei tele voltak reménnyel. Ismét csendben maradtam. Kikísértem egészen az ajtóig, majd sarkon fordultam és utam egyenesen a whiskys üvegekig vezetett…”

*Visszatekintés vége*

Végighallgatva az egész történetet jobban meg tudom érteni Zacket is. Biztos nem könnyű úgy élni tizenegy éven keresztül, hogy azt hiszi a felesége halott, aztán egyszer csak felbukkan a semmiből. De továbbra is azt mondom Zoe nem érdemelte meg ezt. Elég neki Turner és az ő gusztustalan játéka.

-Sajnálom, ami történt Zack!-húztam biztató mosolyra a számat. Az eddig kezemben tartott poharat a mosogatóba helyeztem.

-Ez…Ez csak egyszerűen szörnyű és hihetetlen.-dörzsölgette arcát.

-Menjünk vissza, hátha Zoe magához tért.-biccentettem az ajtó felé. A férfi egyetértően bólintott, majd elindultunk.

-És egyébként te Zoe udvarlója vagy?-szegezte nekem a kérdést rögtön miután leültünk. Igazából erre nem tudom mit mondjak. Régen volt már kapcsolatom és nem is hiányzik annyira. Valószínűleg ha letagadom, nem fogja elhinni, de nincs más lehetőség.

-Nem… nem egészen.-feleltem. Remélem elég kielégítő választ adtam neki.

-Értem. Nekem nagyon úgy tűnt. Feltehetőleg a te kocsidban ült és nálad volt. Na mindegy, ez most nem fontos.-mosolyodott el. Tényleg eléggé félreérthető ez a helyzet annak, aki nem tud minden részletet.

-Ne haragudj, ha tiszteletlen vagyok, de megkérdezhetem, hogy mivel is foglalkozol pontosan?-egy újabb kérdése vett célba engem. Remek… 

-A helyi rendőrségnél vagyok.-fogtam rövidre. Semmi kedvem a munkámról csevegni.

Zoe szinte megérezhette, hogy azért imádkozom ébredjen már fel végre. Először nyöszörögni, majd mozgolódni kezdett végül kinyitotta kék szemeit. Óvatosan felült mosolyogva rám nézett, de a mosolya hamar lefagyott, mikor megpillantotta a másik fotelben ülő férfit…

Kellemes Ünnepeket!

Sziasztok!

Mint azt a cím is mutatja, nem résszel érkeztem, amit nagyon sajnálok. Ezúton is szeretnék minden kedves olvasómnak és idetévedőnek BOLDOG, BÉKÉS KARÁCSONYI ÜNNEPEKET ÉS SIKEREKBEN GAZDAG ÚJÉVET KÍVÁNNI! :) Legyetek a családdal, érezzétek jól magatokat, süssetek sok finom süteményt és a legfontosabb: szeressétek egymást! :) Használjatok ki minden percet, amit a családotokkal tölthettek! Csak ennyit szerettem volna mondani nektek. További szép napot, ölellek titeket! x ♡♡♡

12.fejezet

Sziasztok! Meghoztam az új fejezete, mint ahogy azt megszoktátok. Úgy terveztem még csütörtökön felteszem, mert hétvégén nem lesz rá időm, de máshogy alakultak a dolgok. Nem akarok sokat prédikálni, úgyhogy megpróbálom rövidre fogni. Köszöntöm az új olvasókat :) Nemsokára elérjük az 5000 oldalmegtekintést. Wow! Köszönöm a rengetek támogatást, amit tőletek kapok. El sem tudjátok képzelni mennyit jelent ez nekem. :) Nem húzom tovább. Jó olvasást x

*Harry szemszöge*

Szememet dörzsölgetve léptem át a már oly ismerős kapitányság ajtaját. Nem volt túl korán, szimplán csak álmos voltam. Bobby a megszokott helyén, a megszokott pozíciójában ült. Biccentettem neki köszönésként, majd továbbsétáltam a lift felé. Lépteim hangja visszhangzott a kihalt előtérben. Nem csodálkozom, amiért ekkora a csend hisz’ szombat reggel van. Persze, hogy csak nekem kellett bejönnöm valami halaszthatatlan ügy miatt. Morgan hangja elég nyugtalannak tűnt a telefonban, ezért idesiettem, ezzel magára hagyva Zoet. Nem szívesen hagytam egyedül a tegnap történtek után. Ismerem Turnert, túlságosan is ahhoz, hogy tudjam mennyire veszélyes és mi mindenre képes. Ötletem sincs milyen módon fogok kimászni ebből az egészből. De muszáj lesz valamilyen megoldást találnom. Megnyomtam a hívógombot és türelmetlenül toporzékolva vártam. Súlyomat egyik lábamról a másikra emeltem. Utálok várakozni, főleg meg, ha sietnem is kellene. Éveknek tűnő percek után megérkezett a lift. Idegesen doboltam ujjaimmal, miközben az első emeletre tartottam. Alapjában véve nyugodt ember vagyok, de ez most valahogy nem megy. Az ajtó kitárult. Újra megérkeztem a szürke, egyhangú falak közé. Unottan megforgattam a szememet és elmormogtam magamban egy „nagyszerűt” a lehető legnagyobb lelkesedéssel. Lépteim egyenest Morgan kapitány irodája felé vezettek. Kettőt kopogtam, majd benyitottam. Az öreg a bőrfotelében ült nekem háttal, az ablakon bámult kifelé. Ami egyből feltűnt az a rengeteg papírkupac az íróasztalán és a minimum tíz darab kávés pohár.

-Jó reggelt!-köszöntem kissé rekedtes hanggal.

-Bár az lenne.-sóhajtott egyet és megfordult a fotellal. Elég rosszul nézett ki. Szemei arról árulkodtak rettenetesen keveset aludt. Fejével biccentett, hogy foglaljak helyet a vele szemben lévő széken. Úgy is tettem, aztán kíváncsi tekintett fürkésztem megviselt arcát.

-Miért kellett bejönnöm?-tettem fel kérdésem. Morgan arckifejezése hirtelen gondterheltté vált. Halántékát dörzsölgette és szemét szorosan összezárta, majd beszélni kezdett.

-Újra gyilkolt. Az a rohadék tetű újra megölt egy ártatlan lányt!-erőteljesen az asztalra csapott. Dühös, morgó hangja visszhangzott a kicsiny irodában.-Érti Styles?-kontrollálta magát, valamivel nyugodtabbak tűnt. Székében hátradőlt és összekulcsolt kezein pihentette állát. Vett egy mély levegőt, majd folytatta.

-De ezúttal nyomot is hagyott.-tekintetét rám vezette.

-Az nekünk csak jó!-vágtam rá azonnal.

-Nem hiszem, hogy örülni fogsz, ha ezt meglátod.-sóhajtott és a sok papír közül előhúzott egy képet, amit az orrom alá nyomott.

-Mégis mi ez?-értetlenkedtem.

-Csak nézd meg jó alaposan!-suttogta, amit nem nagyon értettem miért tesz.

A képen a halott lány volt és a holttest mellett egy cetli. Ugyan azok a módszerek, semmi változás esetleg a papír. Ekkor jöttem rá, hogy következő oldal is van, ezért megfordítottam a lapot. A fecni jobb minőségben. Egész közelről volt lefotózva így a szöveg is tisztán kivehető volt. „Érzed, ahogy az utolsó lélegzet elhagyja testüket. A szemükbe nézel. Ebben a szituációban Istennek érzem magam. Kedves, tisztelt Styles Úr! Nem kell ám megijedni. Hill visszatért, és tudja ki vagy! Ne aggódjon, még fog hallani rólam!” Amint végigolvastam a sorokat leírhatatlan érzelmek kavarogtak bennem. Egy undorító féreg, aki űzi az idióta játékát. A papír kiesett a kezemből. Mereven bámultam magam elé. A fejemben a gondolatok úgy kavarogtak, akár csak egy tornádó. Mi lesz most? Mit akar tőlem ez a kattant sorozatgyilkos?

-Jól vagy fiam?-kérdezte óvatosan a kapitány.

Persze, hogy jól vagyok. Most kaptam egy fenyegetésnek hangzó levelet és fantasztikusan érzem magam.  Egyáltalán nem vagyok jól, de ezt nem áll szándékomban az orrára kötni! A lehető legmeggyőzőbben bólogattam, majd felálltam és egyszerűen kisétáltam. Nem történt még velem ehhez hasonló, így nem nagyon tudom kezelni ezt a helyzetet. Annyit tudok, hogy nyugodtnak kell lennem. Semmiféleképpen nem akarom megijeszteni Zoet. Te jó ég, Zoe! Egyedül van otthon én meg itt lopom az időt. Elkezdtem rohanni, ezzel magamra vontam az összes kollégám figyelmét. Valamennyivel többen voltak, mint mikor érkeztem. Nagyszerű! Lift helyett inkább lépcsőztem. Túl sokáig tartott volna megvárni mire megérkezik. Egymás után gyorsan szedve a lépcsőfokokat haladtam előre. 

-Viszlát Bobby!-hadartam el gyorsan és miután kitéptem a bejárati ajtót a helyéről, a kocsim felé igyekeztem…

*Zoe szemszöge*

-Nem fogok semmiféle üzenetet átadni!-makacsoltam meg magam. 

Határozott hangon szerettem volna beszélni, de inkább hangzott vékony, félénk egércincogásnak. Összefont karokkal álltam névtelen zaklatóm szikrát szóró pillantásait. Meglepett mikor hangosan felkacagott. Egyik pillanatról a másikra két kezével megragadta a nyakam és erősen a falhoz nyomott. Kezeimet az övéire raktam és megpróbáltam lefejteni azokat a nyakamról. Sürgősen levegő után kapkodtam sikertelenül.

-De még mennyire, hogy át fogod adni vagy különben itt a helyszínen megfojtalak!-szűrte fogai között. Hangja cseppet sem volt gúnyolódó, mint szokott. 

-Megértetted?-kérdezte ingerülten és még jobban a falnak nyomott. Aprót bólintottam, bár nem nevezném annak. Azonnal elengedte a torkom én pedig gyorsan levegő után kaptam. Köhögtem, szinte fuldoklottam és a fájó területet dörzsölgettem.

-Okos kislány!-dicsért meg gúnyosan. Ilyenkor azt kívánom, bárcsak tudnék szemmel gyilkolni.

-Az üzenet a következő. Jól figyelj, mert csak egyszer mondom el! Világos?-ismét csak bólintottam, mert nem találtam a hangom.-Azt üzenem neki, hogy a mi kis ügyünknek még közel nincs vége! Tartsa nyitva a szemét, mert mindenhol ott vagyok és a legváratlanabb pillanatban csapok le. Tudom mi a gyenge pontja. Értetted husikám?-nagyon elegem van az állandó becézgetéseiből, de muszáj tűrnöm.

-Most pedig megyek. Legyen további szép napod!-vigyorgott rám undorító mosolyával. Nem tehettem semmit. Kénytelen voltam végignézni, ahogy kisétál a bejárati ajtón hangosan becsapva azt maga után. 

És most jött el az a pont, ahol hangos zokogás közepette csúsztam le a földre. A csempe először hideg volt, de aztán megszoktam. Fejemet a falnak döntve ismételgettem azt a bizonyos kérdést: Miért? Miért én? Hogy a francba keveredtem én ebbe bele? Ez a szemétláda egyáltalán mit akar Harrytől? Azt mondta tudja mi a gyenge pontja. Ezt mire értette? Miért ártana neki? A fenébe is… Túl sok az az átkozott miért. Érzem, ebbe bele fogok bolondulni. Talán igaza volt apának és tényleg rossz ötletnek bizonyult az ideköltözés. Most otthon lehetnék, és nem kellene azon agyalnom, hogy hogyan másszak ki ebből az egész kalamajkából. Össze kell szednem magam. Nem omolhatok össze ilyen korán, még nem. Meg tudom csinálni, csak akarnom kell. Felálltam a padlóról és a fürdőszobát tűztem ki célul. A lépcsőn felfelé vonszolva magam eszembe jutott Harry mondata: „Egy óra múlva itthon vagyok!” Sietnem kell. Be kell vallanom a fürdőt megtalálni nem könnyű dolog. Eleve nem vagyok járatos erre felé, de ezt még a minimum hat darab ajtó is megnehezítette. Kereső utam sikerrel járt, mikor rájöttem a fürdő Harry szobájában van. Először féltem belenézni a tükörbe, de nehezen rávettem magam. Ahogy sejtettem. Szemeim vörösek a sírástól, nyakamon tisztán kivehető a szorítás ereje és az annak következtében alakult nyomok. Ha akarnám se tudnám elrejteni ezeket. Nyilvánvalóan sehol nem találnék sminkcuccokat, ezért nem is keresem őket. Megengedtem a csapot és kezeimet megnedvesítve dörzsöltem meg arcomat. Törölköző után kutattam, mikor ajtócsapódást hallottam és sietős lépteket a lépcsőn. Nagyon remélem nem a támadóm jött vissza. Megrezzentem és a biztonság kedvéért magamra csuktam az ajtót, majd megpróbáltam valami menedéket keresni. A léptek egyre hangosabbak lettek és én egyre kisebbre húztam össze magam a zuhanyfüggöny mögött. Jobb helyet nem találtam. Egyszer csak csend lett, amit nem sokkal később két kopogás zavart meg. Egy szót sem mertem szólni, még a levegőt is benntartottam.

-Zoe! Odabent vagy?-Harry hangja furcsán aggodalmasnak tűnt. Saját hangszálaimban nem voltam biztos ezért előbújtam rejtekhelyemről és kinyitottam az ajtót. Az előttem álló rémült fiú tekintete egyből a nyakamon éktelenkedő lila, zöld foltokra tévedt. Szemeim lesütöttem. Fogalmam sincs miért tettem. Úgy éreztem magam, mint egy kisgyerek, akit épp most fognak leszidni, mert rosszat csinált.

-Mi történt veled?-aggodalom és félelem egyszerre játszott remegő hangjában. Féltem válaszolni és inkább oldalra fordítottam a fejem. Igaz ezzel nem oldottam meg semmit.

-Válaszolj nekem, Zoe! Az ég szerelmére is!-üvöltötte és megfordulva idegesen göndör fürtjei közé túrt, ezzel hátrasimítva azokat.

-É…én…-dadogtam összefüggéstelenül.

-Te mi?-fordult oda hozzám ingerülten. Védekezésképp magam elé kaptam kezeimet. Azt hittem meg fog ütni.

-Ne bánts, kérlek.-törtem ki zokogásban ismét. Túl sok nekem ez az érzelmi hullámvasút. Harry arcán, reakciómat látva, különös megbánás futott végig. Nem mondott semmit csak szorosan körém fonta karjait, ezzel magához húzott. Tiltakoztam. Sírva ütöttem mellkasát és egyre csak azt ismételgettem, hogy eresszen el. Erősebb volt nálam, így nem sokra mentem hisztérikus rohamommal.

-Nyugodj le Zoe!-nyugodt hangneme egyfajta hatással volt rám. Engedtem ölelését és még inkább hozzá húzódtam. 

-Sajnálom.-mormogta halkan, miközben állát fejemen pihentette. Zokogásom alább maradt, már csak halk szipogásom lehetett hallani. 

-Turner volt, aki múltkor is?-hangja még mindig halk és nyugtató. Új információ számomra. Végre megtudtam annak a rohadéknak a nevét. Picit bólintottam, mire eltolt magától épp annyira, hogy lássa az arcomat.

-Mit akart?-nézett könnyes, vörös szemeimbe. Tekintete ide-oda cikázott köztük.

-Azt…azt akarta adjak át egy üzenetet.-nem bírtam tovább tartani a szemkontaktust, de nem engedte, hogy megszakítsam.

-Nekem?-értetlenkedett.

-I…Igen.-feleltem dadogva.-Azt mondta az ügyeteknek még nincs vége, tudja a gyenge pontodat és rajtad tartja a szemét.-hadartam el, amire még emlékeztem. Harry reakciója megijesztett. Robbant a dühtől. Ismét hajába túrt és felrúgta az íróasztal előtt lévő széket. A sarokba húzódtam, nem szerettem volna megtapasztalni haragját saját bőrömön. Észrevette rémült arcomat és felém mozdult. Jobban hátráltam, teljesen nekipréselődtem a falnak. Még mielőtt közelebb jött volna hozzám megtorpant és visszavonta cselekedeteit. 

-Mindent csak elcseszek!-suttogta bűntudattal teli hangon, majd megfordult és kirohant a szobából.

Szörnyen éreztem magam, amiért szemtanúja voltam ennek az egésznek. Tudtam, hogy Harry nem ütne meg, de mégis féltem. Túl sok volt nekem ez a mai nap. Csak a fejemre zúdítottak mindent és ezt az elmém nem tudja feldolgozni egyszerre. Alig kezdődött el a nap, de már kétszer zokogtam most pedig a padlón ülök magam elé bámulva. Mi történt a mondhatni tökéletes életemmel? Ezelőtt soha nem voltam megfenyegetve, nem rettegtem, nem sírtam ennyit. Térdeimet felhúztam, rájuk hajtottam fejemet és próbáltam lenyugodni.

***

Ötletem sincs mióta ülhettem ott. Teljesen elvesztettem az időérzékem épp úgy, mint a normális életem. Zajt hallottam. Gondolom Harry viharzott el a folyosón ugyan olyan dühös idegállapotban. Nagyon megijedtem, mikor valaki leült mellém és magához húzott. Túl fáradt voltam, ahhoz, hogy bármit is csináljak ellene. 

-Ne haragudj rám, kérlek!-halkan beszélt.-Idióta vagyok, amiért úgy viselkedtem és ordítoztam. Semmi nincs mentségemre, egyszerűen felment bennem a pumpa. Nem szeretném, ha valami bajod esne, ezért volt szükségem minden információra. Zoe, a te érdekedben tettem és nem ellened. Ez a Turner egy mocsok szemét, akit valaha is hordott a világ a hátán. Egy seggfej vagyok, amiért belekevertelek ebbe az egészbe.-sóhajtott egyet, majd csendben maradt.

Szóhoz sem tudtam jutni. Azt hittem álmodok és Harry bocsánatkérése csak a tropára ment elmém szüleménye. Vártam mikor tűnik el és mikor ébredek fel. Közelebb húzódtam hozzá. Kezei jobban szorítottak. Valóságos volt, nagyon is az. Beszélni kezdtem hozzá.

-Miért? Miért pont én vagyok az áldozat? Nem tudott volna mást választani? Mi közöm van nekem ehhez az egészhez? Nemrég költöztem ide. Még csak azt sem mondhatom, hogy régebben rossz fát tettem nála a tűzre. Ez idáig azt se tudta ki vagyok és most tessék! Ki akar nyírni. Ez az a pont, mikor a normális életem megszűnt létezni.  Örökké fog tartani? Addig fogja csinálni, míg el nem éri a célját? Harry, miért én?-hangom egyáltalán nem volt zaklatott. Nyugodtan és halkan beszéltem hozzá.

-N…Nézd Zoe! Van tippem, hogy miért teszi…-mondta halkan.

-Miért?-érdeklődtem. Ez az egész beszélgetés olyan nyugodt volt, mintha azt beszélnénk meg, hogy milyen volt a napunk.

11.fejezet

Sziasztok! :) Megérkeztem és velem együtt az új rész is. Szeretném köszönteni az új tagokat, örülök nektek :) Mint látjátok az oldal új kinézetet kapott. A fejléc saját munkám. Szerintetek milyen lett? Ami még változni fog az a blogger nevem, de az okra most nem térnék ki. Ezentúl Mimi Ross néven "éldegélek tovább" a blogger világban. A Mimi a valódi nevem egyik kevésbé ismert becézési változata. A Ross pedig csak úgy jött. :D Na szóval nem állt szándékomban sokat beszélni /írni/ mégis sikerült. Még valami: köszönet azoknak, akik támogatnak bármiféle visszajelzéssel. Nélkületek nem biztos, hogy ilyen kitartó lennék. Jó olvasást x

*Harry szemszöge*

Megnyugodott a lelkem. Igaz nem teljesen, hisz’ Turner még mindig szabadon mászkál, de legalább Zoe biztonságban van nálam. Nem akartam neki elmondani ezt az egészet, mégis kiszedte belőlem. Azt hiszem megrémisztettem vele. Furcsán viselkedik, és ez aggaszt engem. Sokkot kapott, nyilvánvalóan fél is, ezért jobb lesz, ha odafigyelek rá. Egy darabig biztos nálam marad. Így is nagy veszélynek tettem ki akaratom ellenére. Szörnyű ember vagyok már csak a múltam miatt is. Egyszerűen nem hiszem el, hogy sikerült őt is belekevernem. Ez volt az utolsó dolog, amit szerettem volna…

Ilyen és ehhez hasonló gondolatok közepette sétáltam felfelé a lépcsőn Zoeval a nyomomban. „Hosszas” vita után eldöntöttük, hogy ő alszik az ágyamban, engem pedig száműzünk a kanapéra. Nem nagyon akart belemenni, de nem volt más választása. A szobába érve a szekrényhez léptem és rögtön kutatni kezdtem benne. Kivettem egy pólót, mellé egy melegítő nadrágot. Ezeket a székre helyeztem és megfordultam. Rövid útbaigazítást adtam vendégemnek, aki időközben az ágyam puhaságát tesztelte. Az ajtófélfának dőlve, mosolyogva figyeltem a cselekedeteit. Amint észrevett, rögtön abba hagyta és elmosolyodott. Láttam rajta, hogy valami nagyon fúrja az oldalát, de habozik kimondani. Vártam egy kicsit, hátha megszólal, aztán sarkon fordultam és elindultam az ajtó felé.

-Harry?-félénk, halk hangján utánam szólt. Válaszul csak hátranéztem és kíváncsian fürkésztem az arcát folytatás reményében.

-Öhm…-idegesen vakargatta tarkóját, majd mély levegőt vett és folytatta.-Nem lenne jobb, ha itt maradnál?-sütötte le szemeit.

-Zoe, ezt már megbeszéltük. Nem szeretném, ha a kanapén…

-Nem úgy értettem.-vágott közbe. Gőzöm sem volt hova akar ezzel kilyukadni. Teljesen felé fordultam és továbbra is értetlen arccal bámultam rá.

-Úgy értettem, hogy mi lenne, ha itt maradnál? Úgy is kétszemélyes ez az izé.-mutogatott az ágyamra fülig elvörösödve. Zavarában mosolygott és lehet gonosz leszek, de ez tetszett.

-Azt szeretnéd, ha veled aludnék?-kérdeztem meg mosolyogva a nyilvánvalót ezzel elérve, hogy még jobban zavarban legyen.

-Nem..-mondta kipirult arccal hosszasan elnyújtva a szót.-Pizzát akarok enni és csajos dolgokról beszélgetni.-csöpögött a hangja az iróniától. Mellkasa előtt összefont karokkal felállt az ágyról, majd a székhez lépett, ahol a kiválasztott ruhadarabok voltak. Felkapta őket és berohant a fürdőbe.

Egy idióta mosollyal az arcomon néztem végig dühös cselekedeteit. Sikerült rendesen felidegesítenem pimasz viselkedésemmel. Biztosra veszem, hogy egy utolsó seggfejnek tart. Ha jól értettem mindent, márpedig igenis jól értettem, Zoe az előbb kért meg arra, hogy aludjak vele. Vagyis nem pontosan vele, inkább mellette. Értetlenül és lefagyva álltam a szoba közepén…

*Zoe szemszöge*

Idegesen a ruhák után nyúltam, amiket még Harry rakott ki régebben. Szorosan a mellkasomhoz szorítva vonultam át a fürdőbe. Oda beérve rögtön a mosdó elé léptem. Kezeimmel serősen markoltam két oldalát, teljes súlyommal rátámaszkodtam és szépen lassan kiengedtem az addig tüdőmben tartott levegőt. Felemeltem a fejem és belenéztem a tükörbe. Barna hajam kissé kócosan keretezte kipirult arcom, ami még inkább látszott a fehér felsőm miatt. Nem tudom mi üthetett belém. Totál kellemetlen helyzetbe hoztam magam és ezt Harry tökéletesen ki is használta. Abban a pillanatban nagyon jó ötletnek tűnt feltenni neki azt a kérdést. Nem gondoltam a következményekre sem arra, hogy mit fog rólam gondolni. Akkora idióta vagyok… Megnyitottam a csapot. Kezemet párszor végighúztam a csordogáló víz alatt a megfelelő hőmérséklet beállítása érdekében. Nedves tenyeremmel megdörzsöltem lángoló arcomat. Miután kellőképp lenyugodtam és visszanyertem normális színemet, folytattam eredeti tervemet. Biztonság kedvéért az ajtót kulcsra zártam magam után. Leöltöztem és beálltam a zuhany alá, amit tíz perc vízpocsékolás után meguntam. Magamra kapkodtam a számomra kiválasztott ruhákat, majd hajamat törölgetve sétáltam át a szobába. Meglepődtem, mikor Harry kíváncsi tekintetével találtam szemben magam. Az íróasztal előtti széken ült. Egy gyors pillantást vetettem rá, de a továbbiakban igyekeztem kerülni a tekintetét. Kezével a fejét támasztotta és mosolygott. Nem törődve vele elkezdtem ágyazni.

-Miért?-szólalt meg öt perc hallgatás után.

-Mit miért?-kérdeztem vissza. Ötletem sem volt miről beszélhetett.

-Miért szeretnéd, hogy itt maradjak?-felállt a székről és elkezdett felém közelíteni. Zuhanyzás közben erre a kérdésre megtaláltam a választ, úgyhogy egyszerű volt megadnom.

-Talán azért, mert még félek… még nem sikerült feldolgoznom ezt az egészet. Ilyen egyszerű!-emeltem fel a kezem, majd egy egyszerű mozdulattal kikerültem, ezzel megakadályozva, hogy még közelebb jöjjön. Lehajtott fejjel haladtam el mellette, de megragadta a csuklóm és nem engedett további utamra. Szembe állított magával és zöld szemeit egyenesen az enyémekbe vezette.

-Nincs okod félni… de ennek ellenére elfogadom az ajánlatot. Gondolom, nem szeretnél egy szagos alvótársat, ezért elmegyek fürödni. -azzal sarkon fordult és elsétált.

Nincs okom félni? Szerintem ezt ő sem gondolta komolyan. Még jó, hogy van okom félni, hisz’ egy gyilkos tört az életemre. Teljes öntudatlan állapotban álltam az ágy mellett és meredtem magam elé. Lesokkolt Harry mondata, cselekedete. Ő lett volna az utolsó ember, akitől valaha is megijedek, de úgy látszik tévedtem. Őszintén szólva elég félelmetes volt, ahogy velem szemben állt és nézett rám. A hideg futkosott a hátamon. Egészen más embert láttam magam előtt, mint akit megismertem. Talán nincs okom félni tőle. Elvégre azért vagyok itt, hogy megvédjen és én bízok benne… azt hiszem.

Befeküdtem az ágyba és nagyon reméltem sikerül addigra elaludnom, mire Harry visszajön. Lecsuktam a szemem és vártam. Eléggé kimerült voltam ahhoz, hogy hamar elragadjon az álmok világa. Már csak az ágy süppedését éreztem magam mellett, aztán végleg elaludtam.

***

Mint már régebben említettem borzalmas reggeleim szoktak lenni, és ez most sem volt másképp. Nyöszörögve húztam a takarót a fejem fölé, ám az nem akart engedelmeskedni. Valami megakadályozta és makacsul kötötte az anyagot az ágyhoz. Nem engedtem olyan könnyen. Még mindig csukott szemmel cibáltam magam felé, mikor valaki megragadta a bokám és kegyetlenül megcsikizte a talpam. Kipattantak a szemeim, torkomból akaratom ellenére egy sikoly szökött ki. Rettenetesen „allergiás” vagyok az ilyesfajta cselekedetekre. Válaszul a kellemetlen tettre, Harryhez vágtam egy párnát és megillettem egy „Te marha!” jelzővel. Amilyen gyorsan csak tudtam felhúztam a lábaimat, ezzel megelőzve az újabb támadást.

-Neked is jó reggelt és én is szeretlek!-mosolygott rám kissé durcásan. 

Értettem a célzását, de  eszem ágában sincs bocsánatot kérni. Valljuk be, ez reggeli ébresztőnek elég csúnya volt. Kérdő arckifejezésemet látván beszélni kezdett. Kérdő? Inkább nevezném egy „mégis mi a francért keltettél fel hajnalok-hajnalán” arcnak…ebbe most ne menjünk bele.

-El kell mennem egy órára itthonról. Megleszel?-kérdezte, de én jobban el voltam foglalva a szája sarkában ékeskedő apró fogkrém folttal, mint magával a kérdéssel. Hangosan és nem épp nőiesen elkezdtem kacagni. Kölcsönös nevetés helyett egy rémült arccal találtam szemben magam.

-Most meg mi van?-ráncolta össze szemöldökét.

-Van… van valami a szádon.-mutogattam össze-vissza vihogva. Mostanra le merem fogadni, hogy bolondnak könyvelt el.

-Akkor rád vár a feladat.-mondta, majd közelebb ült hozzám. Egy pillanat alatt abbahagytam a minősíthetetlen nevetésem és társultam hozzá a szemöldökráncolásban.

-Miféle feladat?-hökkentem meg.

-Miféle feladat? Miféle feladat?-ismételgette hitetlenül előző kérdésem.-Le kell szedned.-pimasz mosolya arra késztetett, hogy megüssem, de inkább visszafogtam.

-Én ugyan nem!-makacsoltam meg magam, majd karjaimat összekulcsolva ragaszkodtam addigi helyemhez.

-Nem?-a meglepődöttség és egy gonosz mosoly játszott az arcán.-Rossz válasz édesem!-azzal játszi könnyedséggel felkapott és a vállára fektetett.

-Tegyél le!-tiltakoztam. 

Minden fegyveremet bevetettem annak érdekében, hogy újra a talajon legyek. Püföltem a hátát, húzgáltam a haját, sőt még a vállharapás is megfordult a fejemben, de azt elvetettem. Utunk a fürdőszobába vezetett. Harry megállt a zuhanyzó előtt, engem pedig egyenesen a fülkébe rakott. Csak akkor esett le valójában mire is készül. Eszeveszett menekülésbe kezdtem volna, ha drága barátom magas alakjával nem állja el az egész kiutat. Pimasz mosolya töretlen volt és egyre inkább erősödött, mikor megpillantotta rémült arcom.

-Hideg, forró vagy langyos?-csípőre tett kézzel tűnődött előző kérdésén. Van egy olyan érzésem nem kíváncsi a válaszomra.

-Jól van leszedem, csak engedj szabadon.-adtam meg magam, de eszem ágában sem volt megtenni. Harry egyetlen baja az, hogy túl könnyen elhisz nekem mindent. Amint elállt az útból gondolkodás nélkül nevetve futásnak eredtem. Nem volt kedvem megvárni a reakcióját, ezért rácsaptam a fürdőszobaajtót.

-Ti nők!-sóhajtott fel elég hangosan, olyannyira, hogy még a szobában is hallottam. Az ágyon ülve vártam „büntetésem”.

-Gonosz vagy!-mormogtam miközben leült mellém.-Lenne egy kis dolgom. Itt hagyhatlak?-kérdő tekintettel fordult felém.

-Harry! Nem vagyok már gyerek.-nyafogtam.-Megleszek egyedül is, menj csak!-küldtem felé egy biztató mosolyt.

-Rendben. De fel ne gyújtsd a házat!-gúnyolódott, majd mielőtt még hozzávághattam volna egy párnát, kilépet a szobából. 

A bejárati ajtó hangos csapódása jelezte számomra: egyedül maradtam a hatalmas lakásban. Hosszas gondolkozásba kezdtem valami elfoglaltság kutatása érdekében. A világosbarna falak bámulása egy idő után unalmasnak bizonyult. Felálltam kényelmes ülőhelyzetemből és elindultam feltérképezni a házat. Lassan sétáltam végig a folyosón, mely’ a lépcsőnél ért véget. Utam során jobban szemügyre vettem a falon lógó festményeket. Az egyik előtt megálltam. Összefüggéstelen alakzatok voltak egymásra festve ízléstelen színekben. Szemöldök ráncolva próbáltam rájönni, hogy mégis mi lehet az, de minden próbálkozásom ellenére sem sikerült. Sétám tovább folytatva elértem a lépcsőhöz, amikor hangokat hallottam. Pontosabban a zár kattanását és a nyikorgó ajtó nyílását. Egy dologban biztos voltam: nem Harry az. Lassan, óvatos léptekkel indultam le a földszintre. Persze, hogy annak az átkozott lépcsőnek is most kellett recsegnie. Minden egyes mozdulatomnál furcsábbnál-furcsább hangokat adott ki. Remélem, észrevétlenül leosontam és tovább igyekeztem a hang forrása után. A konyha felől jött. Eszembe jutott mi van, ha egy éhes mosómedve tört be, de ezt képtelenségnek tartottam. A következő gondolat, ami villámcsapásként vágott fejbe az az, hogy szükségem van valami fegyverre. Egy csinos kis vázára esett a választásom. Nem áll szándékomban használni, csak ha nagyon muszáj. Lopakodva közelítettem meg a konyhaajtót, majd bekukucskáltam rajta. Félelem fogott el, ahogy megpillantottam a magas alakot és a jellegzetes keresztes bőrdzsekijét. Minden addig összegyűjtött bátorságom elszállt. Mégis csak kell tennem valamit. A legutóbbi találkozásunkkor a fickó, akinek még mindig nem tudom a nevét, azt mondta, hogy tervei vannak velem. Tehát nagyon remélem eszébe se jutna kinyírni. Most vagy soha Zoe. Előbújtam addigi rejtekhelyemről és a vázát magasba tartva megszólaltam.

-Mit akarsz már megint?-hangom egyáltalán nem hasonlított az elképelésemben megalkotottra.

-Csak nem felismertél drágaságom?-gúnyos hanglejtése miatt abban a pillanatban képes lettem volna kettétörni a fején a vázát, de tartogattam későbbre. 

-Ilyen rohadékokat nehéz elfelejteni.-vágtam vissza bár lehet nem kellett volna. Az eddig háttal álló pasas lassan meg akart fordulni.

-Meg ne próbálj megfordulni!-határozott hangot próbáltam kicsikarni magamból reménytelenül. 

Ami egyszer nem sikerült, az soha nem is fog. „Vendégem” jóízűen felnevetett, majd semmibe véve utasításomat fordult tovább. Elkezdett közelíteni felém, amit tágra nyílt szemekkel figyeltem. Mivel világos volt és a kapucni sem akadályozott meg semmiben, rálátást nyertem az arcára. Sebhelyekkel és apró vágásokkal képzeltem el, de csalódnom kellett. Karcolás nélküli bőre még inkább megrémített. A vázát még mindig a magasba tartottam.

-Visszatérve előző kérdésedre…-megállt előttem és fekete szemeit az enyémekbe szegezte. Tűrtem tekintetét. Nem szabad félnem tőle.-…üzenetet hoztam.-fejezte be elkezdett mondatát. Értetlenül álltam a dolgok előtt. Lövésem sem volt, hogy miről beszélhetett.

-Miféle üzenetet?-remegő hangom csak rontott a helyzetemen.

-Te leszel az én közvetítőm, édesem.-suttogása hatására a hideg futkosott a hátamon. Undorodó fejet vághattam becézgetéseire. Legszívesebben pofon nyomtam volna.

-Egy üzenetet fogsz átadni Harrynek…

10.fejezet

Sziasztoook! :) Szép hétvégét... már ami maradt még belőle. Röstellem a hatalmas késésemet, de a vége valahogy nem akart összeállni. De most itt van! :) Szeretném köszönteni az új olvasókat. Örülök, hogy itt vagytok és velem tartotok egészen a történet végéig. Valamint van még miről beszélnem /írnom/. Például a rengetek visszajelzésről, amit az előző fejezethez kaptam. WOW! Csupa nagy betűvel. Alig hittem el, hogy ennyi embernek tetszett. Nagyon, nagyon, nagyon szépen köszönöm :) Nem is "jártatom tovább a számat", hiszen nem ezért vagyunk itt. Itt a történet jó olvasást hozzá x

*Harry szemszöge*

Abban a pillanatban fogalmam sem volt mihez kezdjek. Az elmúlt öt percben azt hittem egy gyilkos vált belőlem, és véget vetettem egy ártatlan ember életének. Szörnyű gondolatok cikáztak a fejemben, amik lassacskán felemésztettek. Muszáj volt megtudnom mit tettem. Sietősen pattantam ki a fekete járművemből. Előre léptem pár lépést, hogy megnézzem, van-e valaki a kocsim előtt, de sehol nem láttam senkit. Arcomat tenyerembe temetve kiengedtem az eddig tüdőmben tartott levegőt. Hatalmas megkönnyebbülés járta át az egész testem. Nem vagyok gyilkos. Egy pillanatra kezdett megnyugodni a lelkem, de ekkor eszembe jutott Zoe.

-A francba!-kiáltottam fel. Kezemmel máris a nyitva hagyott kocsiajtó után nyúltam, amit azonnal berántottam magam után.

A megszokott keréknyikorgás ismét megütötte fülemet. Azt hiszem, ha találkoznék egy kollégával minimum megbüntetne gyorshajtásért, de ez most nem lényeges. Éles jobb kanyar után egy sötét sikátor tárult elém. Az autó pont szemben állt a szűk utca bejáratával ezért felkapcsolva hagytam a lámpát. Több fényre volt szükség, hogy lássak is valamit. Amint kiszálltam a kocsiból két alakot pillantottam meg. Jó helyen járok. Gondolkodás nélkül bevágtam magam mögött az ajtót és elindultam előre…

*Zoe szemszöge*

-Engedj el!-kiabáltam hisztérikusan toporzékolva. Az elmúlt tizenöt perc volt életem legborzalmasabb időszaka.

-Idővel picinyem, idővel.-ismételgette lassan kiejtve, szinte kiköpve a szavakat. A szavaitól a hátamon futkosott a hideg. Mély, rekedtes hangja még inkább bántotta fülem. Teljesen a falnak préselődve tűrtem sötét tekintetét.

-Mit akar tőlem?-hebegtem valamivel nyugodtabban.

-Mondtam, hogy terveim vannak veled, de ha tovább fogsz kérdezősködni… akkor ezek a tervek megszűnnek, ahogy te is!-hirtelen közelebb lépett hozzám. Két kezével arcom mellett támaszkodott. Szorosan összezárt szemekkel oldalra fordítottam a fejem. Nem akartam megint elsírni magam.

-Megértetted?-kérdezte. Nyugodtság tükröződött hangjában, mindaddig, míg észrevette: nem fogok válaszolni.

-Azt kérdeztem, hogy megértetted? Nézz rám, ha hozzád beszélek!-emelte fel a hangját. Szinte ordítozott velem. Megragadta az álam ezzel kényszerítve engem, hogy kinyissam a szemem és ránézzek.

Nem volt időm bármit is kinyögni, mert valami erős fény elvakított. Támadóm figyelme azonnal a fényforrás felé irányult így engedett szorításából. Nyöszörögve dörzsöltem meg a fájdalomtól lüktető területet. A következő pillanatban hangos ajtócsapódásra lettem figyelmes. Csak egy ember lehet az. Megnyugodott a lelkem hisz’ tudtam, hogy megtalált. 

-Ez most nem jött össze.-gúnyos mosollyal az arcomon intéztem a következő mondatot az előttem álló fickóhoz. Látszólag egyáltalán nem volt megrémülve. Sőt! Mosolygott.

-Ó dehogyisnem! Gyere szépen!-mondta még mindig mosolyogva, majd megragadta a csuklómat elhúzott a faltól, mögém lépett és jobb karjával átfogta a nyakam. 

Szaporábban szedtem a levegőt váratlan cselekedete miatt. Próbáltam kiszabadulni a fogásából, de sehogy nem sikerült. Elfogyott minden erőm így már csak Harryben bízhattam. Lépteket hallottam, aztán a léptek mellé egy magas alak is társult. Megtorpant, mikor meglátott engem, s azt a vadállatot, aki fogvatartott. Különös felismerés futott végig Harry arcán, ahogy a fickót nézte. Úgy tűnt, mintha ismernék egymást.

-Engedd el őt!-szólalt meg megmentőm.

-Nem olyan egyszerű ez Styles! Ki kell azt érdemelni!-gúnyos hangja visszhangzott fülemben.

-Azt mondtam, hogy engedd el! Ez a kettőnk ügye! Hagyd őt ki ebből!-emelte fentebb hangját, majd előre lépett pár lépést.

-Nem is tudom…-hezitált és éreztem, hogy fogása a nyakam körül erősebbé válik.

-Engem akarsz nem? Akkor meg hagyd békén Zoet!-egyre közelebb került hozzánk, aminek nagyon örültem.

-Tehát Zoe a neved. Szép név csak kár, hogy már kevés ideig fogod használni.-suttogta ezeket a szavakat.

Ekkor volt elegem. Semmiből jött bátorságomnak köszönhetően gyomorszájon könyököltem a férfit. Fájdalmában térdre rogyott és én egy percig nem gondolkoztam tovább. Harry irányába kezdtem el szaladni, aki döbbenten nézett rám. Mikor odaértem egyenesen a nyakába ugrottam és úgy szorítottam, mintha félnék, hogy eltűnik. Két kezet éreztem körém fonódni és egy álat a fejem tetején.

-Ügyes voltál!-dicsért meg halkan.

-Tudom!-válaszoltam könnyes szemekkel. A megkönnyebbülés, amit akkor éreztem, leírhatatlan volt számomra. Kezdett volna széppé válni ez az egész pillanat, de egy torokköszörülés és pár tapsolás félbeszakította.

-Éljen az ifjú pár! Gratulálok Zoe drága, nagyon ügyes vagy!-állandó gúnyos hangnem az őrületbe tudott kergetni, de nem tehettem ellene semmit.

-Had jegyezzem meg, hogy ennek még közel nincs vége! Lehet most elmenekültél, de úgy is megtalállak.-folytatta mondandóját, majd megfordult és szépen lassan elsétált.

-Miért hagyod elmenni?-kérdeztem felháborodva Harryt, aki még most sem engedett el.

-Nem tehetek ellene semmit. Bármennyire is szeretnék, most még nem tudok.-hajtotta le a fejét.

Értetlenül álltam a dolgok előtt. Teljes köd fedte az elmémet. Millió kérdés gyülemlett fel bennem ezzel az egésszel kapcsolatban. Először is az, hogy ki volt ez és mit akart tőlem? Másodszor, miért nem tehet semmit Harry? Mi fog ezután történni? Egyiket sem tettem fel hangosan. Magam sem értem miért, de csendben maradtam. Talán a sokk miatt, ami engem ért. Közel voltam a halálhoz…túl közel. Elképzelni se merem mi történt volna, ha nem jön Harry. Talán ez lett volna az utolsó éjszakám. Vagy nem? A fickó azt mondta tervei vannak velem, tehát akkor nem akart megölni.

-Gyere, menjünk!-szakított ki gondolatmenetemből egy hang.

Szó nélkül követtem az utasításait. Mellkasom előtt összekulcsolt karokkal sétáltam Harry után. Az autó lámpája még mindig égett, ezzel megvakítva engem. Megkerültem a járművet és beszálltam az anyósülésre. Becsatoltam magam, majd vártam, hogy ugyan ezeket megtegye megmentőm is és elinduljunk. Nem kellett sokat várnom. Az autó motorja felmordult jelezve indulásunk. Némán bámultam kifelé az ablakon, mikor feltűnt, hogy nem a házam felé tartunk.

-Hová megyünk?-fordultam Harry felé.

-Hozzám.-válaszolta szorosan fogva a kormányt. Látszott rajta az idegesség.

-Hozzád?-nem hittem a fülemnek.

-Igen. A te otthonod jelenleg túl veszélyes.

-De…-szerettem volna tiltakozni.

-Nincs semmi de! Nézd Zoe, nem tehetlek ki ekkora veszélynek, úgyhogy jobb, ha nálam maradsz egy ideig.-vágott közbe. Figyelmét továbbra is az útra összpontosította.

-Ki volt ez az alak?-tettem fel következő kérdésem és belenyugodtam a rám váró sorsba.

-Ez egy hosszú történet.-zárta rövidre a témát.

-Jogom van tudni!-csattantam fel. -Kérlek… mondd el.

Harry nagyot sóhajtva leállította a kocsit. Fel sem tűnt, de megérkeztünk. Annál inkább érdekelt a magyarázata. Nem is értem először miért nem akarta elmondani. Jogom van tudni, hogy ki akar az életemre törni. Kíváncsi tekintettel fürkésztem az arcát bármilyen érzelem után kutatva. Nem tudok kiigazodni az érzésein a látottak alapján. Egyszerre volt dühös, ideges, rémült és fáradt.

-Ne nézz így, kérlek!-szólalt meg miközben halántékát dörzsölte. Csendben maradtam. Vártam az igazságra.

-Mondtam már neked, hogy 3 hónappal ezelőtt kezdtem újra a rendőrségen és azelőtt volt egy hosszabb kihagyásom. Nos, ennek a kihagyásnak egy komolyabb oka volt. Mégpedig ez a fickó. Régen az informátorom volt, de mióta jobban beilleszkedett az „alvilágba” teljesen megváltozott. Hamis információkat adott le nekem, amiért megütöttem a bokám. Azóta azon vagyok, hogy elkapjam ezt a rohadékot, de vannak kapcsolatai.

Figyeltem Harryt, miközben beszélt és úgy éreztem több van a dolog mögött. Nem szerettem volna rákérdezni, mert biztos van valami oka a hallgatásának. Megrémültem ettől az egésztől. Számomra hihetetlen volt, hogy ilyen létezik és egyáltalán belekeveredtem. Még mindig homályos volt az ok, amiért engem akart elrabolni. Egy gyilkos kezei között töltöttem el fél órát. Tudomást szereztem erről és most már nincs ellenemre itt maradni. Jobb lesz, ha nem egyedül császkálok.

-Most pedig gyere! Biztos megviselt ez az egész. Pihenésre van szükséged.-ismertette a nyilvánvalót, majd kiszállt az autóból. 

Követtem őt egészen a ház ajtajáig, ahol megtorpantam ezzel megelőzve egy ütközést. Míg Harry a kulcsokkal babrált körülnéztem. Semmi nem változott legutóbbi látogatásom óta. Minden ugyan olyan volt. Benéztem az ablakon és sehol nem láttam világítást. Ebből arra tudtam következtetni, hogy Kathie már nincs itt, de azért rákérdezek.

-Harry?

-Igen?-kérdezett vissza és kitárta előttem az ajtót. Félénken elindultam előre.

-Anyukád hol van?

-Már visszament Londonba.-felelte, miközben levette a kabátját és cipőjét is lerúgta.

Az ajtóban álltam, szememmel követtem mozdulatait. A konyha felé vette az irányt. Nem tudtam mit csináljak, ezért leültem a kanapéra. Elég kényelmes, úgyhogy meg is van az alvóhelyem. Gondolom vendéglátómnak nincs két ágya, ezért valaki kénytelen lesz itt aludni és ez a valaki én leszek. Nem szeretnék kényelmetlenséget okozni. Épp elég az, hogy itt vagyok. Sajnálatos módon nem tudtam elbúcsúzni Kathietől. Jobban szemügyre vettem a környezetem. Rend volt… túl nagy rend, ami csak egyet jelenthetett: nemrég utazott vissza. Ha emlékeim nem csalnak, Harry utál rendet rakni és nem vall rá, tehát csakis az anyukája lehetett. Csak emlegetnem kell a „rendrakás koronázatlan királyát” és már meg is jelenik kezében két bögrével. Leült mellém és az egyiket a kezembe adta.

-Nem tudtam melyik teát szereted, ezért csináltam kakaót.-mosolygott rám. Ez édes volt tőle.

-Köszönöm.-viszonoztam mosolyát, majd belekortyoltam a folyadékba.

-Azon gondolkoztam, hogy nekem tökéletes alvóhely lesz a kanapé.-avattam be terveimbe.

-Arról szó sem lehet! Én alszok a kanapén, te pedig az ágyamban.-jelentette ki nemes egyszerűséggel.

-De…

-Zoe! Nem nyitok vitát. Én remekül megleszek itt is.-fojtotta belém a szót ma már másodjára.

Engedtem neki. Harry az a fajta ember, akivel felesleges vitatkozni. Mindig minden körülmények között neki van igaza. Igazság szerint túl fáradt voltam, ahhoz, hogy leálljak vele veszekedni és megpróbáljam meggyőzni az igazamról. 

-Gyere!-felállt és kinyújtotta felém a kezét, amit elfogadtam. –Megmutatom a szobát és keresünk neked pár holmit.-mondta, majd kezemet nem eresztve elindult a lépcső felé.

Az emeleten még nem volt alkalmam körülnézni, de úgy tűnik nem sokban különbözik a földszinttől. Itt is ugyan úgy szobák vannak, mint lent, csak más az elrendezés. Egy hosszú folyosó két oldalán szobákkal. Az egyik előtt megálltunk. Gondolom ez lehet a szobája. Gyanúm beigazolódott. Az ajtó nyílott és elém tárult egy hatalmas szoba, ahol a barna különböző árnyalatai játszottak ízlésesen elosztva. A sarokban egy íróasztal állt a helyiség közepén pedig az ágy kapott helyet. Harry belemerült a szekrényben kutatásba, én meg semmi gond nélkül bámészkodhattam tovább. A hatalmas alvó alkalmatosság két oldalán éjjeliszekrények voltak, azokon pedig lámpák. Tetszett az egész berendezés. 

-A ruháid itt lesznek a széken, a fürdőt pedig azon az ajtón túl találod.-mutatott a szoba sarkában lévő tölgyfa ajtóra.

-Harry?!-szóltam utána. Nem tudom honnan jutott eszembe, de most már nincs vissza út. Muszáj megkérdeznem…

9.fejezet

Sziasztok! :) Sajnálom, hogy eddig nem jelentkeztem, de most itt vagyok. Szokásomhoz híven most jön a hosszú monológom. Ami most kimarad :D Köszönök mindent :) Itt az új fejezet. Remélem elnyeri tetszéseteket. A történek most kezd igazán beindulni. Nem papolok... olvassátok el és kiderül minden. Jó olvasást x

*Zoe szemszöge*

Unottan üldögéltem a kassza mellett elhelyezett széken. Dannel társalogtam mielőtt a boltba berontott egy kapucnis ürge. Ami először megragadta a figyelmem az a kabátja. Fogalmam sincs, hogy mi okból, de az tűnt fel először. Talán a hatalmas kereszt miatt, ami a hátán ékeskedett. Látszólag nagyobb volt a kelleténél. Nem törődtem vele tovább, jobban érdekelt a fickó. Furcsán viselkedett. Idegesen kapkodott, aminek köszönhetően el is ejtette a kezében tartott sörös dobozt. A doboz tehetetlenül zuhant a padló felé és érkezését egy hangos csattanás jelezte. Hirtelen síri csend keletkezett. Akár a légy zümmögését is lehetett volna hallani. Az ismeretlen alak a polcok végénél balra fordult s ezzel szemelől tévesztettük őt. Jobb kezemmel megdörzsöltem a bal karomat és jobban összehúztam magam. Kissé fáztam tekintve, hogy a fickó tárva-nyitva hagyta a bolt ajtaját. A hideg esti levegő szabadon áramolhatott be ezzel kitöltve a kis helyiséget. Nem haboztam sokat, felpattantam addigi helyemről és bezártam az ajtót. A férfi hirtelen felbukkant a második sorból kezében egy zacskó földimogyoróval és a korábban elejtett sörrel. Régebbi viselkedésének teljes ellentétje volt a mostani. Túl nyugodt volt, ajkain gúnyos mosoly játszott. Arcát nem láttam a mélyen fejébe húzott kapucni miatt. Igazából nem is értem miért figyeltem meg őt ennyire. Talán azért mert volt benne valami… valami furcsa és rémisztő megmagyarázhatatlan dolog. Különös előérzetem támadt vele kapcsolatban. Mikor elsétált előttem beláttam a kapucni alá. Láttam, ahogy rám pillant, majd gúnyosan felröhög. A szemei… koromfeketék voltak. Lehet csak a fejfedő miatt tűnt annak, de erősen kétlem. Féltem belenézni a szemébe… féltem, hogy elragad az örökös sötétség, ahonnan nincs menekvés. Ott álltam a kassza mellett lefagyva, magam elé bámulva. Hallottam amint Dan kiszolgálja őt, majd a vásárolt dolgokat felkapva kirohant a boltból. Rossz előérzet, és ami még rosszabb az, hogy nem tudom miért.

-Hé! Jól vagy?-aggódó, lágy hang ütötte meg a fülem. Teljesen elfeledkeztem arról, hogy ő is itt van.

-Persze.-suttogtam. Nem voltam biztos a hangomban. Karomat összekulcsolva mellkasom előtt folytattam sétámat a raktár felé.

-Nem úgy tűnik. Mi a baj Zoe? -kérdezősködött tovább Dan, aki minden bizonnyal követett.

-Láttad a szemét? -amint beértem az ajtón szembefordultam követőmmel. Először furcsán nézett rám a viselkedésem miatt, aztán totál nem normálisnak gondolt.

-Nem. Miért? Mi volt a szemével? -teljes figyelme rám összpontosult. Arckifejezéséből ítélve kicsit viccesnek találta ezt az egész dolgot.

-Olyan… olyan sötét volt.-motyogtam magam elé meredve. –De tudod mit? Hagyjuk! Felejtsük el ezt az egészet!-csattantam fel. Roppant idegesítőnek találtam, hogy ilyen jól szórakozik a félelmemen.

-Ne dramatizáld túl a dolgokat! Ez csak egy gyogyós fickó volt, aki elment és soha többé nem fogod látni.-próbált nyugtatni. Őszintén szólva már nekem is nevetnem kellett magamon. Igaza van Dannek: soha többé nem látom.

-Ne haragudj! Igazad van.- ismertem el, majd a táskám után kaptam.

Vége a műszaknak nekem meg semmi kedvem tovább itt maradni. Felvettem a kabátom, összeszedtem a dolgaim és elköszöntem munkatársamtól. Kilépve a hideg levegőre kicsit összerezzentem. Az utcát csak a lámpák és a hold fénye világította meg. A félelem apró szikrája ott bujkált bennem bármennyire is akartam eloltani. A megszokottnál gyorsabb léptekkel igyekeztem a biztonságot nyúltó házam felé. Néha-néha idegesen magam mögé pillantottam. Az az apró szikra kezdett lángra lobbanni. Egyre erősebben markoltam a táskám vállát. Rettentő nagy csend volt az utcán. Egy lelket nem láttam sehol. Lábaim kezdtek fáradni ezért lassítottam egy kicsit. Mikor utoljára hátrapillantottam megbizonyosodtam róla, hogy senki nem követ. De sajnos ez nem maradt sokáig így. Egy alak tűnt fel mögöttem. Először azt hittem képzelődöm, de utána gyorsan kapcsoltam. A titokzatos valaki egyre közelebb s közelebb került hozzám. Futott… egyenesen felém. A cipője hangos dobbanással jelezte, hogy nekiütődik az aszfaltnak.

-A francba! A francba!-ismételgettem az orrom alatt, majd futásnak eredtem.

Ilyenkor áldom magam, amiért nem szeretek magassarkút hordani. A kényelmes cipőmben könnyűnek bizonyult a futás. Halálra voltam rémülve. Sötét volt, féltem és erre még az is rátett egy lapáttal: valaki üldözött. Lábaimat gyorsan kapkodtam egymás után és hagytam, hogy vigyenek. Élesen szívtam be a hideg levegőt, ami nem tett jót a tüdőmnek. Szívem vadul kalapált mellkasomban. Már csak arra vártam melyik pillanatban szakad ki onnan. Adrenalin szintem az egekbe szökött. Bármelyik pillanatban feladhatom a „küzdelmet” és térdre rogyok. Hirtelen gondolkozni sem tudtam csak rohantam előre. A kereszteződésnél megtorpantam. Jobbra-balra, majd hátra néztem és próbáltam kontrolálni heves légzésem. A fickó még mindig a nyomomba volt. Vészesen közeledett felém. Mivel az agyammal az elmúlt pár percben nem gondolkoztam, fogalmam sem volt hol vagyok. Csak szaladtam és szaladtam előre az életemért. Ismeretlen környékre tévedtem, ami ebben a helyzetben nem sok jót jelentett. Nem voltam biztos a következő lépésemben, de valamit tennem kellett. A félelem eluralkodott rajtam, szinte reszkettem. Lábaim fáradni kezdtek, mellkasom szélsebesen emelkedett és süllyedt. Még mindig a kereszteződésben álltam. Pár autó suhant el előttem, de az egyiken megakadt a tekintetem. Fények cikáztak ide-oda félig megvakítva engem. Ez egy rendőrautó volt. Annak kellett lenni.. Nem tehettem mást: elindultam utána. Titkon reméltem, hogy a kapitányság felé tart, így engem is eljuttat oda. Képtelenség volt olyan gyorsan futnom, mint ahogy a kocsi haladt. Az első bal kanyar után elveszítettem és vele együtt minden reményemet is. Feladtam. A lábam reszketett a kimerültségtől. Alig tudtam megtartani magam. Valami sikátorféleségbe fordultam be azt remélve, hogy ezzel talán elrejtőzöm támadóm elől. Egy kuka mögött kerestem menedéket. Hátam a hideg téglafalnak nyomtam és lassan lecsúsztam. Légzésem próbáltam szabályozni kisebb-nagyobb sikerrel. Egy pillanatra már el is hittem, hogy megmenekültem, de ez korántsem volt így.

-Hol vagy drágaságom?-hallottam meg egy mély hangot. Hideg futott végig a hátamon. Ez csakis ő lehet. Szemeim összeszorítottam mindkét kezemet a szám elé kaptam, nehogy elsírjam magam. Csendben kell maradnom. Reszkettem, mint a nyárfalevél többnyire a félelemtől. Valahogy ki kell innen jutnom. Kell lennie valami megoldásnak...

*Harry szemszöge*

-Viszlát Bobby!-köszöntem el a recepción üldögélő munkatársamtól, amit egy bólintással viszonzott.

Amint kiléptem az ajtón feltűnt, hogy nagyon kihalt a környék. Sehol senki, amit furcsálltam. Csend szállt az egész városra. Vészjósló csend… Lenyomtam a slusszkulcson az egyik gombot, melynek segítségével feloldottam a kocsi zárátt. Beültem, bekapcsoltam a biztonsági övet, mikor elkezdett rezegni a telefonom. Nagy nehezen kikutattam a zsebemből a készüléket. Felvont szemöldökkel néztem le a kijelzőre. Egy ismerős név villogott rajta: Zoe. Gondolkodás nélkül lenyomtam a gombot, majd a fülemhez emeltem.

-Harry… Segíts, kérlek!-szinte zokogva suttogta ezt a pár sort. Teljesen megrémültem. Mi történhetett vele? Miért van így kiborulva? Egyáltalán hol van most?

-Hol vagy?-kérdeztem vissza lefagyva.

-Fogalmam sincs, de bántani fog. Kérlek… gyere értem. Egy sikátorféleségben vagyok. Azt hiszem közel az őrshöz. -zokogott tovább.

-Sietek!-vágtam rá gyorsan és bontottam a vonalat. 

Sejtettem hol van. Egyetlen sikátor van közel a kapitánysághoz és nagyon remélem ott van. Azonnal indítottam a kocsit, ügyet nem vetve arra, hogy jön-e valaki a hátamnál. Beletapostam a gázba, melynek hatására az autó kerekei hangosan csikorogtak. Ez érdekelt most a legkevésbé. Ki a fene fogja bántani? Mibe keveredett? Vajon jól van? Mi lesz, ha nem érek oda időben? Nem… nem erre még gondolni sem szabad. Ehhez hasonló gondolatok tömege viharzott át az elmémen. Mint egy hurrikán söpört végig komoly káoszt hagyva maga után. Úgy tűnt soha nem érek oda. Ezt a pár percet, amit utazással kellett töltenem, végtelennek éreztem. Nem tudtam magam kordában tartani. Ideges, ingerült és feszült voltam. Ujjaimmal a kormányt püföltem. Hirtelen a gázra kellett lépnem. A kocsi nyikorogva, nehezen, de megállt. Olyan volt, mintha elütöttem volna valakit. Nem… az lehetetlen.

*Zoe szemszöge*

Ugyan abban a pozícióban ültem ott. Térdeimet felhúztam a mellkasomhoz. Olyan kicsire kuporodtam össze, amilyenre csak tudtam. Azt reméltem így el tudok bújni. A telefonomat biztonságban visszasüllyesztettem a táskám mélyére. Valamennyire megnyugtatott a tudat, hogy valaki a megmentésemre igyekezett. Közel álltam a teljes kiboruláshoz. Olyan volt, mintha egy szakadék szélén álltam volna széttárt karokkal, felkészülve a zuhanásra. A támadóm egyre közelebb került hozzám. Összezavart… a cipője úgy kopogott akárcsak egy magassarkú. Remegtem a félelemtől.

-Ejnye! Csak nem el akartál bújni előlem, cicám?-közvetlenül mellőlem szólalt meg a gúnyolódó hang.

Undorodtam a szavaitól. Legszívesebben szembeköptem volna, de ahhoz túlságosan féltem. Félve pillantottam fel az előttem álló magas alakra. A sötétség és a lehetetlen helyzet védte a kilétét. Karomnál fogva felrángatott a földről. Fájdalmas hang szakadt ki belőlem a szorítás miatt. Sikítani akartam, de a másik kezével beterítette a számat. Hátam hangos dübörgéssel jelezte, hogy nekiütődött a hideg téglafalnak. Szorosan tartott, teljesen nekipasszírozott a falnak. Mocorogtam a szorítása alatt, de hiába. Erősebb volt nálam, sokkal erősebb. Zokogtam a fájdalom és a félelem miatt, amit abban a pillanatban éreztem. Lepergett előttem az egész eddigi életem.

-Csak tudd! Előlem soha senki nem menekül édesem.-sziszegte miközben elengedte a karom.

Kezdtem örülni, hogy vége ennek a rémálomnak és hazamehetek, de nem így volt. A következő váratlan pillanatban a fickó megragadta az állam és egészen közel hajolt hozzám. Éreztem cigis és kissé mentolos leheletét végigsöpörni az arcomon. Lélegzetvisszafojtva figyeltem mozdulatait. A gyér holdfény, ami alig jutott be a sikátorba, elégnek bizonyult. Láttam a szemét és többnyire az arcát is. Nem törődtem a borzasztó fájdalommal, amit az államnál éreztem. Csak a szemét tudtam bámulni. Hátborzongatóan ismerős volt. A férfi elengedte az állam és elhajolt tőlem. Megfordult, majd átsétált a sikátor másik oldalára. Egy pillanatig a szökés lehetőségét fontolgattam, de elvetettem. Nincs annyi energiám, hogy sokáig eljussak. Szemem a támadóm hátára vezettem. Villámcsapásként ütött belém a felismerés, miszerint ez a rohadék ugyan az, aki a boltban volt. A fehér kereszt a kabátja hátán elárulta kilétét.

-Mit akarsz tőlem?-hirtelen jött bátorságomnak köszönhetően szökött ki ez a kérdés a számon. Hangom remegett, de megpróbáltam határozottnak hallatszani.

-Ó, elég sok mindent husikám!-gúnyosan felnevetett, majd rágyújtott a kezében lévő cigire. Lassan közeledett felém és mikor odaért az összes füstöt az arcomba fújta. Köhögnöm kellett a beszívott káros anyag miatt. Soha nem dohányoztam.

-Kezdhetnénk…-megállt szemtelenül végigmérve engem.-…vagy inkább mást? Majd még eldöntöm.-fejezte be elkezdett mondatát.

Dühös voltam a pillantása miatt. Ezt nem teheti meg. Elborult az agyam, bekapcsolt az önvédelmi rendszerem és már lendítettem a kezem. Hatalmas csattanással jelezte célom sikerét. Rendesen pofon vágtam azt a rohadék, de azonnal megbántam. Meg fog ölni… Olyan erővel hajtottam végre az előbbi műveletet, hogy a feje oldalra fordult. Szabad kezét felemelte és megdörzsölte vele az állát. Gúnyos mosolyra húzta a száját.

-Ezt nagyon nem kellett volna! De céljaim vannak veled… Elég komolyak, úgyhogy most még nem kapsz semmit a tiszteletlenségedért.-ismertette velem szándékait nekem hátat fordítva.

-De jól jegyezd meg! Ha még egyszer ilyet mersz csinálni…-visszafordult, erőteljesen megragadta a nyakam és ismét a falnak nyomott. Fájdalmasan felkiáltottam a történtek miatt. -…nagyon megbánod!-folytatta.